A „középkor” elnevezés a reneszánszban keletkezett. A reneszánszban negatív jelzőkkel illették: terméketlen, sötét, barbár. Napjainkban senki sem tekinti a középkort egyértelműen sötétnek és terméketlennek. Ellenkezőleg: az első olyan korszak, amely létrehozott egy alapvető eszmei-erkölcsi értéket, nevezetesen a nyugati keresztény civilizációt”.
A középkori Európa szárazföldi kultúra, egymástól különböző kis kultúrák együttese. De nem elszigetelt civilizáció!
A Földközi-tengert átölelő antik civilizáció romjain három kultúra bontakozott ki:
a nyugati barbár királyságok latin kereszténysége;
a keleti görög nyelvű Bizánc;
a déli muzulmán világ.
A középkor keletkezésének időpontja vitatott kérdés a történeti irodalomban. Egyesek a 3. századtól, a Római Birodalom válságának kezdetétől számítják, amikor elkezdődött a városok hanyatlása, a társadalmi konfliktusok és politikai visszahúzódás periódusa. Mások Konstantinápoly alapítását, a birodalom végleges kettéválását, ill. a kereszténység felvételét tartják korszakhatárnak. A kézikönyvek általában a barbár hódításoktól, a Nyugatrómai Birodalom bukásától számítják kezdetét.
Nagyjából az 5. Századtól számíthatjuk a középkor kezdetét, melynek anyagi és szellemi alapjait a klasszikus ókor és a kereszténység alkotta.
Az 5-10. század közötti időszakot korai feudalizmusnak nevezzük.
A feudalizmus kialakulása hosszú, több évszázados folyamat volt, amely lényegében a 9-10. századra hozta létre a sajátosan új gazdasági, társadalmi és politikai viszonyokat. A feudalizmus kialakulásának körülményei látszólag kedvezőtlenek:
Európa állandóan külső támadásoknak van kitéve
Kisebb-nagyobb hatalmi csoportosulások szinte állandó harcot folytatnak egymással
A műveltség hanyatlik stb.
A mezőgazdaság átalakulása
A gazdasági élet súlypontja a 4. századtól a mezőgazdaságra helyeződik át. Megerősödik a nagybirtok, a szabad parasztok függő helyzetbe kerülnek. A városok hanyatlásával az iparosok is a vidéki nagybirtokokra húzódnak. Önellátó rendszer alakult ki, amely kifelé nem sok árut termelt, de a dolgozó rétegeknek magasabb ellátást tudott biztosítani.
Átalakult a földek megművelésének módszere is:
Dél-Európában kialakult egy talajpihentetési rendszer: a földet az egyik évben bevetettél, és a következő évben pihentették, de mindkét alkalommal felszántották (kétnyomásos gazdálkodás).
Északabbra megindult új kultúrtájak kialakítása az erdőségek kiirtásával. Itt a szántót kimerülésig művelték, majd új területeket alakítottak ki, a korábbi szántókon pedig legeltettek (legelőváltó gazdálkodás). A IX. századtól ezeken a területeken fokozatosan kialakult a háromnyomásos gazdálkodás.
A termelés rendjét a faluközösség határozta meg. A falu közösen birtokolt határát dűlőkre osztották és meghatározták, hogy melyikben mit kell termelni (nyomáskényszer).
Fejlődött a mezőgazdasági technika: feltalálták a nehézekét. Mélyebben szántott, mint a faeke, így lehetővé vált, hogy a mélyen fekvő, kötött talajú földeket művelés alá vegyék. Ennek következtében a telepes kirajzás meggyorsult, és Európában a művelhető földterület megnőtt.
Az ipar, kereskedelem átalakulása
Önálló, szakszerű ipar nem volt a korai feudalizmus idején. Iparilag legfejlettebbek az egyházi birtokok, azon belül a kolostorok birtokai.
A kereskedelem szintén hanyatlott, de nem szűnt meg teljesen. Inkább a távolsági, mint a helyi kereskedelem volt jelentős.
A társadalom átalakulása
Az új társadalmi berendezkedés élén a germán fejedelmek állottak. Hatalmukat erős fegyveres kíséretük biztosította. A következő réteg a nagybirtokosoké. Hatalmas földekkel rendelkeztek, szabad, félszabad és szolgarendű munkaerőt alkalmaztak. Nekik is volt fegyveres kíséretük. A nagybirtokosokat a közép- és kisbirtokosok követték, akik ebben az időben ugyancsak szabadon rendelkeztek földjükkel. A szabad parasztság egy része rövid ideig még tartotta gazdasági és társadalmi önállóságát, de számuk fokozatosan csökkent, majd többségük a nagybirtok munkaerejévé lett. A rabszolgaság csökkenő tendenciát mutatott.
A nagybirtokosok az uralkodó mellett is teljesítettek fegyveres szolgálatot, feladatuk a honvédelem volt. A nagybirtokosok a szabad elemeket fokozatosan függő helyzetbe vonták. Előnyös helyzetükhöz nagymértékben járultak hozzá a birtokadományozások. Eleinte az uralkodók a hűséges alattvalóiknak minden kötöttség nélkül adományoztak birtokot (benefícium). A VIII. századtól kezdve azonban azzal a feltétellel adtak birtokot, hogy megfelelő számú fegyveres kiállítására kötelezték az adományozottat. (feudum).
A társadalom jogi szempontból leegyszerűsödött: két nagy részre tagolódott: a földbirtokosokra, és a jobbágyokra, akik földtulajdonnal nem rendelkeztek, de a föld túlnyomó részét önállóan művelték. Kialakult a hűbéri rendszer:
A hűbéri rendszer csúcsán a király állott, aki a jogok forrása volt. Az ő hűbéresei a nagybirtokosok, akiket megfelelő számú fegyveres kiállítására vagy főhivatalok viselésére köteleztek. A nagybirtokos a király hűbérese volt (vazallusa), a király pedig hűbéresének ura (dominus). Kisebb vagyonú hűbéresekkel a nagybirtokosok is rendelkeztek. A rendszer legalján az ún. kishűbéresek: azok a vazallusok állottak, akinek a birtokuk jövedelméből már csak a személyes hadba vonulás költségeit sikerült fedezniük.
A hűbéri társadalom szerves részét alkotta az egyház. Az egyházi szervezet kicsit hasonlított a hűbériségre. A hívekkel foglalkozó plébánosok az esperes felügyelete alá tartoztak, több esperesség egy püspökséget alkotott és több püspökség az érsek ellenőrzése alatt állt. Ezt a szervezetet nevezzük világi papságnak, amelynek élére a római pápa került.
A világi papság mellett megjelentek a szerzetesek is, akik a társadalomtól elkülönülten, kolostorokban éltek, elmélkedtek, de ugyanakkor nagy szerepet játszottak a művelődésben.
Hosszú ideig a szabadok és a szolgák között nem volt éles határvonal. Idővel azonban a szabadok közül mindazok, akik nem voltak képesek a katonai vagy egyéb szolgálat terheit ellátni, lesüllyedtek a közvetlen termelőrétegbe, a jobbágyságba. Fokozatosan ide emelkedtek fel a rabszolgák is. A jobbágyság legfőbb jellemzője, hogy nem rendelkezett a föld tulajdonjogával, és vagy a földesúr magánbirtokán (allódium) dolgozott, vagy a földesúrtól kapott földön gazdálkodott faluközösségben. Jogilag a földesúré volt a föld, a gyakorlatban a jobbágy birtokába került, de a földhasználat fejében a földesúrnak szolgáltatásokkal: pénzzel, terményének meghatározott részével és robottal tartozott. A jobbágy személyileg is függött a földesúrtól, mert földesúri igazságszolgáltatás alá tartozott, elköltözése általában a földesúr engedélyétől függött.
