Élete:
- 1885-ben született Szabadkán
- apja a szabadkai gimnázium tanára, igazgatója
- Pesten magyar, német szakon tanul
- Bécsben tanul, hat rá Freud analitikus pszichológiája
- Újságok, amiknél dolgozott: Nyugat, Budapesti Napló, Pesti Hírlap
- barátja Karinthy Frigyes
- Külföldön: Gorkij, Thomas Mann
- 1913-ban házasodik össze Harmos Ilona színésznővel
- A Toll c. hetilapban részt vesz az Ady-vitában
- Különvélemény Ady Endréről – elhatárolódás kritika„irodalmi író”
- utolsó szerelme Radákovich Mária
- Rákos betegen halt meg 1936-ban
Jellemző a költő lelkiállapotára, pesszimizmusára:
„Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál.”
„Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat sikerül megragadnom, az, hogy meghalok.” Idézet Kosztolányi naplójából.
Az irodalmi elismertséget és népszerűséget 1910-ben a második kötet hozta meg számára. A szegény kisgyermekpanaszaiban Kosztolányi megtalálta a neki legmegfelelőbb hangot és témát.
Ezek a versek nemcsak visszaálmodják a gyermekkort, hanem a pillanatnyi benyomások helyett az emberi tudat legmélyebb rétegeinek feltárásával – a felnőtt-tudat stilizációjaként – átfogó létértelmezésre tesznek kísérletet. A gyermek a teljesség ideális képviselője, ő az, aki még észlel olyan dolgokat, amelyeket a felnőtt már nem, hiszen a világot más perspektívából látja. A versek önmagukban lezártak, nem kapcsolódnak egymáshoz, halk, nosztalgikus hangjuk teremti meg a kötet egységét. A költemények visszatérő motívuma a búcsúzás és a halál. A gyermek még nem látja tisztán, mit jelent a halál, inkább megszemélyesíti, belépteti saját világába. A kisgyermek a kötet utolsó versében maga is „meghal”, a halál az életet beteljesítő léthelyzetté válik.
A versfüzér legelső darabjában – Mint aki a sínek közé esett – még a beszélő szempontja dominál. A többször kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott véleményre épül, mely szerint az ember halála közvetlen közelében újra átéli múltját. Ekkor kell megragadni a futó, az elmosódásba merülő képek közül a lényegeset, a feledhetetlent. A vers voltaképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését – az impresszionista látásmódnak megfelelően megragadni azt, ami örök. Azok a fogalmak, melyek az “örök” szóhoz fűződnek, nagyon is tünékenyek: színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak és szépségek. A halál iszonytató közelségében az emlékezés ezeket emeli ki a múltból, ezeket dobja a tudat a felszínre. Ezen dolgok állandóságával szemben az indító költeményben minden fut, minden mozog.
Az emlékidézésben nincs határozott epikus kronológia: a kötet a gyermeki képzelet rapszodikus ugrásait követi. Bizonyos előrehaladás legfeljebb annyiban fedezhető fel benne, hogy az évek múltával az élmények száma is egyre nő, hőse egyre tudatosabban tekint szét maga körül. A ciklusban a csodálkozás ill. az ámulat mellett jelentős szerepet tölt be a döbbenet is. A versfüzér szinte minden darabját áthatja a szorongó félelem, az önsajnálat, a mások iránti részvét. A kisgyermek fél: fél a betegségtől, a haláltól, az élettől, a sötéttől és apjától.
Ezekben a művekben szinte szétválaszthatatlanok a kisgyermek és az emlékeket életre hívó költő érzelmei. Ő ugyanis a gyermekkort olyan teljességnek, gazdag világnak fogta fel, melyhez képest a felnőttkor lelki elszegényesedést, fokozatos beszűkülést jelentett, ezáltal a múltidézéssel egyre sokasodó veszteségeit is át kellett élnie.
Gyermekkori ábránd, álmodozás, de egyben költői ars poetica is a Mostan színes tintákról álmodom. A címsor önálló szakaszba kerülve azt az illúziót kelti, mintha valami nagyon fontosat tartalmazna a közlés. A gyermek azonban nem magyaráz, nem indokol, egyszerűen csak kijelenti, hogy színes tintákról álmodik, s ezek közül legszebb a sárga. (A színárnyalatok hangulatokat, érzelmeket tükröznek.) Ezt követően türelmetlenül sorolja a színek árnyalatait. A vágy nyugtalanságára utal a számneves túlzások mellett az “és” kötőszó gyakorisága. Az impresszionizmus jellemző metaforájaként szinesztéziák (tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) szövik át a szöveget. A zaklatott, mégis egylendületű költeményt végig óhajtó mondatok uralják, hiszen ezek erősebb, teljesebb érzelmi-gondolati töltést visznek a fokozásos, emelkedő versfelépítésbe. A vers egy szóval sem említi a lét szürkeségét, hétköznapi prózaiságát, melyet a színpompával kellene megszépíteni: ez a felnőtt költő szempontjaként rejtetten jelenik meg. Az ő szomorúsága szólal meg a színesebb élet utáni hiábavaló sóvárgásban s a világnak hátat fordító elvonulás vágyott magatartásában is.