Irodalom érettségi

Petőfi Sándor: A XIX. század költői

A vers 1847 januárjában keletkezett. Ez a vers Petőfi legismertebb ars poeticája. Olyan mű, amely a költő művészi hitvallását, a költészet és a költő feladatát mutatja be.

 

A vers központi gondolata: Mi a költő feladata? Magyarországon sajátos módon fonódott össze történelem és költészet. A költők kiemelt feladata volt vezetni a népet, segíteni őket uralomra jutni a politikában.

Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek.

A reformkor végén már kialakult a két nagy párt a politikában: a haladók és a maradiak. Petőfi ebben a versében egy újfajta költői magatartást mutat be: az a reformkori költő az ideálja, aki a haladó eszmék mellett kötelezi el magát.

Kétféle művészi magatartásformát mutat be. Az igaz költő, aki a közösséget, a hazát, a haladást szolgálja. Vele szemben áll a hamis próféta, aki csak a saját problémáival foglalkozik, aki szeretné, ha Magyarországon nem változna semmi.

A vers a klasszikus retorika szabályai szerint épül fel. Az 1. vsz. tételmondatát a 2.-tól az 5.-ig tartó szakasz fejti ki érvelő, magyarázó módon. Ez a rész arról szól, hogy milyen költői magatartás az elvetendő s milyen a követendő. A 6. vsz. mintegy végső következtetésként megerősíti az ideális költői magatartást.

Az 1. versszakban éles hangon, szenvedélyes stílusban utasítja el azt a költőt, aki a verseiben csak saját magával, saját érzéseivel, problémáival foglalkozik (eldalolni saját fájdalmad, s örömed). A költészet fontosságára utal a több ezer éves jelkép, a lant (húrok pengetése), amellyel eredetileg az istenek hangszere volt (Apollón), majd az istenekhez szóló imák eszköze.

2. versszakban az ideális magatartás bemutatásához Petőfi egy bibliai hasonlatot alkalmaz. Mózes szerepét emeli ki, akinek szintén az volt a feladata, hogy vezesse a népet.

Mózest jelölte ki az Isten arra, hogy kivezesse a zsidó népet az egyiptomiak fogságából, ahol rabszolgaként éltek és dolgoztak. Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, így kelt át Ázsiába. Amikor a Sínai-hegyhez értek, felment a hegyre, hogy elhozza onnan Isten tízparancsolatát. Olyan sokáig volt azonban távol, hogy a nép már el is felejtette őt, és aranyból készítettek egy szobrot, egy borjút, azt tisztelték istenként. Büntetésül Isten azt szabta ki rájuk, hogy addig nem juthatnak el Kánaánba, amíg egyetlen ember is él azok közül, akik elfelejtették őt. Kánaán volt az ígéret földje, ahol minden szép és jó, ahol minden tökéletes. Negyven évig vándorolt a zsidó nép a pusztában, míg végül már csak Mózes élt a bűnösök közül. Ekkor Isten, ígéretéhez híven megmutatta a népnek a Kánaánba vezető utat: egy lángoszlopot küldött nekik, ezt követve juthattak el Kánaánba.

Petőfi metaforája egyértelmű. Ahogy Mózes sem választhatott, ahogy kötelessége volt minden nehézségen keresztül kitartani a nép mellett, ugyanúgy kötelező a költőknek is vezetni a népet, kitartani mellettük jóban-rosszban. Petőfi egy teljes metaforával teszi egyértelművé ezt a képet

Újabb időkben isten ilyen

 Lángoszlopoknak rendelé

 A költőket, hogy ők vezessék

 A népet Kánaán felé.

3-4. versszakban visszatér a költő a hamis próféták bemutatásához, és egyúttal szenvedélyes átkot is mond rájuk. Az átok-formula ugyanúgy anaforás felépítésű, mint a célok bemutatása.

Átok re, ki elhajítja / Kezéből a nép zászlaját,

 Átok reá, ki gyávaságból / Vagy lomhaságból elmarad

A hamis próféták ellen szenvedélyes hangon kel ki. A felkiáltások (ne fogjon, átok reá, hazugság), az ellentétek (tűzön-vízen), a halmozások (küzd, fárad, izzad, hazugság, szemtelen hazugság) mind a szenvedélyesség kifejezését segítik. Ezekkel akarja meggyőzni Petőfi a népet, a többi költőt az igazáról. A szónoki fogások alkalmazása az őszinteséggel párosul, ezért hiszünk Petőfinek.

Az 5. versszakban jutunk el a legfontosabb gondolatokhoz. A költő célja és feladatamegmutatni a haladás útját; vezetni a népet a gazdasági jólét, a jogegyenlőség és az iskolázottság felé.

Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet,

 Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet,

 Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán

A sorok elején ugyanaz a kifejezés ismétlődik (=anafora). Ezzel az ismétléssel segít kiemelni a legfontosabb célokat. A “ha majd” kezdetű sorok mondatszerkezete is hasonlóan épül fel, a feltételes módot követi egy-egy metafora, ezek mutatják be, milyen célokat kell elérni (bőség kosara, jognak asztala, szellem napvilága).

Az egész vers rendkívül mozgalmas, forradalmi hangvételű. Sok a felszólító mondat, a felszólító módú igealak, a forradalmi hatású szavak (Előre hát).

verselés is ezt a forradalmi, lelkes hangulatot közvetíti. A rendkívül szabályos, dallamos jambikus sorok (U -) szinte indulóvá tetszik a verset.

 

Az utolsó, 6. versszak váratlanul teljesen másféle hangot üt meg. A hangvétel lágyabbá válik a sok -l, -m, -gy hang segítségével (virágkötéllel, selyempárnán, szelíd, lágy, csókkal, halál). Azt mutatja be ez a versszak, hogy az utókor hogyan fogja megköszönni a költőknek az áldozatvállalást. Az igék száma csökken, a megmaradók is passzívvá válnak (zárja le, bocsát le). A halál, az elmúlás képei ezek, de nem félelmetesek, hanem felemelők. A stílus is megváltozik, a szentimentalizmus jegyei mutatkoznak meg benne. Előtérbe kerülnek az érzelmek, a hősök lelkivilágának bemutatása, a könnyes meghatódás. Hangvétele szelíd és ünnepélyes. Ezzel teljesedik ki a vers műfaja: óda (emelkedett, ünnepélyes téma és hangvétel).

 

zárókép azt sugallja, hogy aki a felvállalja a lángoszlop szerepét, aki vállalja költők feladatát és sorsát, az nyugodtan halhat meg, mert emléke tovább él majd a hálás utódokban.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük