1) Triumvirátus kialakulása
A rabszolgafelkelés (Spartacus vezette felkelés) leverését követően a szenátus hálából Pompeiust és Crassust kr.e. 70-ben consullá nevezte ki. A szenátus Pompeiustól a Róma Földközi-tengeri kereskedelmét fenyegető kalózkodás felszámolását várta. Pompeius sikerei láttán azonban a szenátus tartani kezdett annak túlzott hatalmától. Ezért a szenátus Pompeius elbocsátott veteránjainak megtagadta a földosztást. Válaszul Pompeius kapcsolatot keresett a senatus ellenségeivel.
Ez a helyzet teremtette meg a felmelkedés lehetőségét lehetőséget egy még ismeretlen politikus, Julius Caesar számára. Caesar előkelő patrícius nemzetségből származott. Személyesen azonban néppárti politikusokhoz kötődött (apja Marius sógora volt, felesége néppárti politikus lánya). Így néppárti elveket hirdetett, s használt fel táborának szélesítésére. Számos ünnepi játékot, gladiátori viadalt rendezett. Ezáltal megnyerte a tömeg rokonszenvét, de eladósodott. Anyagi helyzetét
a Rómában szokásos módon rendezte: megszerezte Hispánia egyik helytartóságát, és az ottani
lakosság kárára gyarapította vagyonát. Népszerűségét arra kívánta felhasználni, hogy helyreállítsa a néppárt hatalmát, és reformokkal megoldja a köztársaság válságát.
Caesar karrierjének fontos állomása volt, hogy kibékítette egymással a birodalom két legbefolyásosabb hadvezérét, Crassust és Pompeiust, majd a senatussal szemben szövetséget kötöttvelük (Kr. e. 60). Ezt az egyezséget triumvirátusnak (három férfiú szövetsége) nevezték később, és a lényege, hogy támogatják egymást a vezető tisztségek megszerzésében. Caesar először a kr.e. 59-ben consul lett. Consulként engedélyezte Pompeius számára a földosztást. Consuli ideje letelte után megkapta Gallia provinciát; Pompeius Hispániát, míg Crassus Szíriát.
2) Caesar hatalmi harca
Galliai helytartóságát arra használta fel, hogy a római uralmat kiterjesztette. A sikerek alapja a jól képzett hadsereg volt. Crassus halálával (Kr. e. 53) megszűnt a triumvirátus. Pompeius a
senatus oldalára állt, mert Caesart egyre veszélyesebb ellenfélnek tartotta. Caesar ugyanis időközben háborúkkal növelte Gallia területét, és ütőképes, a személyéhez hű hadsereget szervezett.
Pompeiusnak a szenátussal való kiegyezése után a szenátus hazarendelte (ultimátumban szólította fel) Caesart, hogy elszakítsák hadseregétől. Caesar visszautasította az ultimátumot, kr.e. 49-ben hadseregével átlépte a Rubico folyót. Ezzel a lépéssel vette kezdetét a polgárháború Caesar és Pompeius/szenátus között. A polgárháború során Caesar előbb Itáliát, majd a vezére nélkül maradt Hispániát foglalta el, majd ezt követően fordult Pompeius ellen, akit kr.e. 48-ban Pharszalosznál legyőzött. A vereséget követően Pompeius Egyiptomba menekült, ahol Kleopátra hívei meggyilkolták. Pompeius halála után az ellene fellázadt kisázsiai szenátorok ellen fordult, akiket kr.e. 47-ben Zelanál legyőzött. A zelai győzelmet követően tért vissza Rómába.
3) Caesar egyeduralma
Rómába való visszatérte után egyeduralmat épített ki. Egyeduralmai idején számos tisztséget töltött be: így felvette a consuli (consulként a hadsereg vezetője és a végrehajtó hatalom irányítója volt), a pontifex maximus (római főpap) és a néptribunusi (néptribunusként személye szent és sérthetetlen) címet. A megrémült szenátus Caesart örökös diktátorrá választotta. Hatalma birtokában számos reformot hajtott végre.
Letelepítette veteránjait, de földet osztott a nincstelenek egy részének is. Értékálló aranypénzt
veretett. Sok provinciabelinek polgárjogot adott. Csökkenteni kívánta a senatus tekintélyét: a
testület létszámát 900 főre emelte, és tagjai közé provinciabeli előkelőket is meghívott. Naptár-reformjának vallási jelentősége is volt. Egyiptomi csillagászok segítségével ismét összhangba hozta a naptár és az évszakok rendjét, s a korrekció tartósságát a szökőévek rendszerével biztosította. A Julián-naptárt használjuk ma is, egy kisebb kiigazítással.