Történelem érettségi

Nemzetiségek és etnikumok a dualizmus korában

  1. A nemzetiségi kérdést meghatározó törvény

A magyar politika viszonya a nemzetiségekhez: a jogegyenlőség biztosítása1.

A nemzetiségek követelése: területi autonómia. Ez – mint kollektív jog – Magyarország felbomlását eredményezné a magyar politika szerint. Etnikailag homogén területek meg egyébként sincsenek.

Ellentmondás, amely feloldhatatlan a dualizmus korában.

Az 1868-as nemzetiségi törvény a magyar politikai eliten belüli kompromisszumra épült.

Tartalom: Magyarország összes lakosa bármely nemzetiséghez tartozzék is, az egységes magyar nemzetet képezik. A nemzeti közösség alapja nem a nyelv, hanem a közös szabadság és a jogegyenlőség. Ez a lényege a „magyar politikai nemzet” fogalmának.

A nem magyar népeket (a horvát kivételével) mint politikai kollektivumot nem ismerték el, de számukra széles körű nemzetiségi jogokat biztosítottak. A törvény kijelölte e jogok határköveit: azok nem sérthetik az ország területi épségét, az állam és a törvényhozás egységét.

Széles körű nyelvhasználati jogok. A kormány és az ogy nyelve a magyar maradt, ám a törvények az ország lakosainak nyelvén is közzéteendők voltak. Bárki anyanyelvén folyamodhatott beadványaival a hatóságokhoz (a községi elöljáróságtól a kormányig), és azoknak a beadvány nyelvén kellett válaszolniuk. A törvényhatósági gyűléseken bárki fölszólalhatott anyanyelvén. A törvényhatóságok hivatalos nyelveinek egyike garantáltan a magyar volt, de a képviselő-testület egyötöde kérhette a második, harmadik vagy akár negyedik jegyzőkönyvezési nyelv bevezetését. A törvényhatóságok egymás közötti irataikban használhatták a magyar mellett elfogadott más jegyzőkönyvezési nyelvüket is. A községi gyűléseken anyanyelven szólalhattak fel, és a községek maguk dönthettek ügyvitelük és jegyzőkönyvük nyelvéről. A községeknek a törvényhatóságaikhoz, a kormányhoz intézett felterjesztéseiket azonban már az állam hivatalos nyelvén kellett megtenniük. Az alsó fokú bíróságon mindenki anyanyelvén pereskedhetett. A fellebviteli bíróságokra kerülő periratokat az állam költségén magyarra fordítva tárgyalták, ám a végzést az érintettek anyanyelvükön kapták meg.

Szabad egyesülési jog (szabad nyelvválasztással), az egyházi élet és az egyházakon keresztül az oktatás szabad formálása.

A végrehajtással gondok vannak, ill. a századvégén megpróbálják a törvényi lehetőségeket korlátozni.

2. Nemzetiségi-etnikai összetétel a dualizmus korában

A dualizmus idején növekszik az ország népessége: 1851: 13,2 millió; 1910: 20,9 millió. Ezen belül a magyarság lélekszáma több mint kétszeresére nőtt: 4,8 millióról (a népesség 36,5%-a) 10,1 millióra (48,1%). A Horvátország és Fiume nélküli országterületen a magyarok számaránya 40,7%-ról 54,5%-ra emelkedett. A szűkebb Magyarországon a lakosság száma 18 246 533 fő volt.

A dualizmus kori Magyarország olyan többnyelvű és többnemzetiségű ország volt, amelynek egyes területei a világ legkevertebb népességű tájai közé tartoztak. Számos nép és néptöredék egymásba ékelődve, keveredve lakta a közös hazát: magyar, román, német, szlovák, horvát, szerb, ruszin, szlovén (vend), bolgár, lengyel, cseh, bunyevác-sokác, krassován, olasz, cigány, görög, örmény.

A népesség anyanyelv szerinti megoszlása:

Magyar: 54,56% (9,9 millió)

Román: 16,18% (2,9 millió)

Szlovák: 10,68% (1,9 millió)

Német: 10,44% (1,9 millió)

Ruszin: 2,55% (464 000)

Szerb: 2,53% (461 000)

Horvát: 1,00% (182 000).

A magyarság tehát relatív többségből abszolút többségbe került. Jelentősen növekedett a magyarság számaránya (16-ról 20%-ra) az OMM népein belül is.

A magyarok száma 1851 és 1910 között 5,4 millióval (120%), a népesség második felét kitevő nem magyaroké viszont csak 1,7 millióval (26%) növekedett.

Okok: az ország nyugati és középső vidékein, ill. a Délvidéken a járványos betegségek, az éhínségek visszaszorulása és a halálozási arány csökkenése kedvezett a természetes szaporodásnak. De már az 1890-es években a polgárosodás, a városiasodás előrehaladásával, ill. az egykézés térhódításával ellentétes irányú folyamat kezdődött. Ráadásul ezzel egy időben az ország peremvidékein élő nem magyar népesség került a fölfelé ívelő demográfiai hullámba. A kivándorlás is jelentős tényező volt, főleg a nemzetiségek körében.

A magyarság gyarapodási többlete részben a kivándorlásból fakadt. Az ország középső területein előrébb tartó modernizáció segítette a zömében itt élő magyarság megtartását.

Nagyon jelentős az asszimiláció szerepe is!

Az asszimilációban egyszerre voltak jelen önkéntes és kényszer szülte elemek. Mo.-on főleg az önkéntes asszimiláció volt jelentős. A 19. sz. derekától a világháborúig terjedő bő fél évszázad alatt a magyarsághoz mintegy 1,5-2 milliónyian asszimilálódtak.

A magyarosodottak döntő hányadát németek és zsidók alkották. A szlovákság jelentősebben, a többi nem magyar nép mérsékeltebben vett részt az asszimilációban. Az összefüggő nyelvterületen élőket az asszimiláció alig érintette. Az asszimiláció különböző népek települési területeinek érintkezési pontjain, vagyis a nyelvhatárokon, ill. a vegyes lakosságú vidékeken ölthetett tömeges méreteket. A nemzetiség megtartása nyelvszigeteken, szórványokban volt a legnehezebb. A falvak zárt társadalma, hagyományőrző életmódja, vallásossága a mozdulatlan parasztságot távol tartotta az asszimilációtól.

A városok voltak a magyarosodás kohói.

Szándékos asszimilációs törekvések az oktatásban jelentkeztek: lásd: Lex Apponyi törvények. Az erőltetett magyarosító iskolapolitika igen csekély eredményt hozott, viszont elmérgesítette a magyarság és a nem magyar népek viszonyát.

3. Nemzetiségi mozgalmak

A románok, szerbek, szlovákok, de még a horvátok is úgy érezték, hogy a kiegyezéssel kútba estek nemzeti törekvéseik. Az udvar feláldozta őket a magyar nacionalizmus oltárán. Elutasították a nemzetiségi törvényt is, amely nem tartalmazta a nemzeti egyenjogúság kimondását és a területi autonómia biztosítását. A nemzetiségek kevésnek, a magyarok túlzottnak érezték a kiegyezés után született engedményeket.

A nemzetiségi pártok a politikai passzivítás, vagyis az ogy.-i képviselő-választásoktól való távolmaradás mellett döntöttek. Elsőként az erdélyi románok, majd a szlovákok, a magyarországi románok és a szerbek is. Úgy ítélték meg, hogy az osztrák-magyar kiegyezés kényszeregyezsége nem lehet tartós. Tévedtek, hibás volt a passzivitásra való több évtizedes, a századfordulóig tartó berendezkedés. A politikai passzivitással lemondtak arról, hogy számon kérjék a végrehajtó hatalmon a törvény biztosította jogok betartását.

A nem magyar népek nemzeti mozgalmai erőtlenek voltak, vezetésük megosztott, vagyonos, művelt választói bázisuk szűk.

A nem magyar ajkú népek nemzeti mozgalma nem merült ki a politikai pártok tevékenységében. Nemzeti együvé tartozásukat leginkább egyházközségeikben, iskoláikban és egyesületeikben élhették meg. A kulturális, gazdasági egyesületek alapításának csak az anyagi lehetőségek és a vállalkozási kedv szabott gátat. A legtekintélyesebbek a tudományos és művészeti életet összefogó, szervező nagy kulturális egyesületek voltak. A korábbi alapítású szerb, horvát és az 1863-ban alapított szlovák Matica, az 1861-ban létrehozott ASTRA (Erdélyi Románok Művelődési Egyesülete) és a ruszin Szent Bazil Társulat.

A nemzetiségek a magyarokhoz hasonlóan egymás után hozták létre egyesületeiket. A Magyarországon és a külföldön tanuló egyetemi ifjúság, a szaporodó politikai lapok is gyarapították a nemzetiségi mozgalmak társadalmi bázisát.

3.1. Horvátok

A horvát nemzeti mozgalom nem mondott le végleg a Horvátország és Magyarország közötti laza, perszonáluniós kapcsolat lehetőségéről. A horvátok ellenérzéseit csak fokozta néhány kormányzati lépés. Pl. a zágrábi címerválság 1883 nyarán.2 A magyar kormány tehetetlenségét bizonyította az új tábla: címer, felirat nélkül!

A horvát bánná kinevezett szlavóniai nagybirtokos, Khuen-Héderváry Károly bánsága (1883-1903) idején viszonylagos nyugalom honolt. A kormánypárti többséget azonban csak úgy sikerült létrehozni, hogy a választójog a horvát lakosságnak csak valamivel több mint 2%-ra terjedt ki. A horvát-szerb ellentéteket kihasználó „oszd meg és uralkodj” politika csak a szőnyeg alá söpörte a feszültségeket, megoldani nem tudta azokat.

Nemzetiségi villongás a szerbek és a horvátok között is volt. A szerbeknek a zágrábi szábor biztosította egyenjogúsága csak írott malaszt maradt, miután elvitatták önálló nemzeti létüket, nem használhatták szerb nevüket, cirill betűs írásukat.

Az Ante Starcevic irányította ellenzéki Jogpárt – a ’80-as években már a legerősebb horvát párt – nagyhorvát királyságot akart. Starcevis a horvátokat kiválasztott népnek tartotta, amely egy államban kell egyesítse a délszláv népeket. Az általa képviselt nagyhorvát eszme nem ismerte el sem a szlovéneket, sem a szerbeket önálló etnikumként.

3.2. Szerbek

A délvidéki szerbek a ’70-es években – ellentétben a többi nemzetiséggel – igen aktívan politizáltak. Megszűnt a szerb nemzeti mozgalom vezetésének kettőssége. A szerb mozgalomnak az adott súlyt, hogy kapcsolatot tudott teremteni a parasztsággal, a kispolgársággal, ill. számíthatott Belgrád támogatására. A Svetozar Miletic vezette, 1869-ben Nagybecskereken alakult Szerb Nemzeti Liberális Párt szembefordult a kiegyezéssel. Tiltakozásuknak a szerb mozgalom központjában, Újvidéken megjelenő Zastava (Zászló) című lapban és országgyűlési képviselők által adtak hangot.

A szerbek a Magyarországon élő népek egyenjogúságának, nemzeti-politikai létének az elismerését kívánták elérni. Azt követelték, hogy a magyar országgyűlésen mindenki használhassa az anyanyelvét, és a főrendiház helyébe az egyenjogúnak elismert nemzetek képviselőiből álló felsőház lépjen. A városokban és a községekben a többséget alkotó nép nyelvének hivatalossá tételét és az azon történő hivatalos érintkezést óhajtották. Kinyilvánították azt is, hogy támogatják a török Porta fennhatósága alatt élő szerbek felszabadító mozgalmát.

A szerb nemzeti mozgalom politikai aktivitására a magyar kormány ellentámadásba lendült. 1870-ben sajtóperben elítélték Mileticet, majd a köv. évben feloszlatták az Egyesült Szerb Ifjúság kulturális-politikai egyesületet, amely Szerbiában is tevékenykedve a szerbség együvé tartozását, a délszlávokat egyesítő nagyszerb eszméket hirdette.

1872-ben a magyarországi szerbek nem vehettek részt Belgrádban Obrenovic Milan fejedelem nagykorúsítási ünnepségén; 1874-ben megtiltották a szerb királyság színeivel egyező zászló használatát stb. 1876-ban Mileticet 5 év börtönre ítélték. A Szerb Nemzeti Liberális Párt lassú bomlásnak indult, majd a Jasa Tomic vezette radikálisokra és a Polit-Desancic irányította mérsékelt liberálisokra szakadt.

3.3. Románok

1869 elején két párt is alakult Román Nemzeti Párt néven. Az erdélyi és a szűkebb magyarországi románok eltérő politikai taktikához folyamodtak a kiegyezés után. A románság vagyonosabb bánáti, kelet-magyarországi része a politikai aktivitás, vagyis az ogy.-i képviselő-választásokon való részvétel, a románság jogainak parlamenti képviselete mellett döntött. A Temesvárott életre hívott magyarországi Román Nemzeti Párt elnökévé Alexandru Mocsonyi bánáti nagybirtokost választották meg.

A Szerdahelyen megalakult erdélyi Román Nemzeti Párt viszont a politikai passzivitás mellett döntött. Az erdélyi és a Királyhágón inneni románság egységes Román Nemzeti Pártja Nagyszebenben alakult meg 1881 májusában. A párt programjában Erdély autonómiáját, a közigazgatási beosztás etnikai alapon történő újrarajzolását, az általános választójognak és a román nyelv használatának a bevezetését, román hivatalnokok arányos alkalmazását és iskolaügyi jogokat követeltek.

1884-ben készítettek egy, a románság sérelmeit a hazai és külföldi közvélemény elé táró emlékiratot. Végül a Memorandum 1892-ben látott napvilágot.

1884 tavaszán Nagyszebenben indult útjára a Tribuna című, Ioan Slavici szerkesztette napilap. A dualista berendezkedést, az uniót és a magyar nemzetiségi politikát támadták. A tribunisták nyíltan a románság kulturális, burkoltan politikai összetartozását hidették.

3.4. Szlovákok

1863-ban alakult meg a Matica slovenská. 1874-ben feloszlatták.

Túrócszentmárton lesz a szlovák nemzeti mozgalom központja. Itt jön létre a Szlovák Nemzeti Párt is. 1884-ben a politikai passzivitás mellett döntöttek. Egészen 1896-ig távol maradtak az ogy.-től.

4. Hogyan látták a kortársak a nemzetiségeket?

A magyarság mellett a németekkel szemben beszélhetünk pozitív előítéletekről. Közülük sokan játszottak fontos szerepet a közhivatalokban, a tudomány vagy az oktatás területén, szabályos magyar úrrá válva, megőrizve ugyanakkor hagyományos morális és műveltségi igényességüket. Előnyös kép élt a köztudatban a német (sváb) parasztság anyagi és gazdálkodási kultúrájáról is.

A németek után következtek a presztízsrangsorban a horvátok, majd a szerbek „java”, azaz elsősorban a tekintélyes vagyonú kereskedő és értelmiségi polgárság. A szlovákokat többnyire jóindulatú lenézéssel kezelték, „afféle krumplin élő, tódott-fódott, alázatos, tudatlanságban és sokgyerekes kiszolgáltatottságában kenyérre kenhető, csak a pálinkától megvaduló nép”. A román paraszttal szemben már a jóindulatot sem fedezhetjük fel a lenézésben3.

A rangsor végén a cigányok kóboroltak, akiknek még a számát sem tudták pontosan. Az 1893-as összeírásba 275 000-en kerültek be, az 1910-es népszámlálás viszont csak 121 000 főről tudott. Túlnyomó többségük a kisebb falvak szélén megtelepedve, hagyományos foglalkozásaikból: vályogvetésből, kemence- és háztapasztásból, kúttisztításból, üstfoltozásból élt. A gyáripar ezekben az években kezdte feleslegessé tenni régi mesterségüket, a kovácsságot. Ezzel szemben ebben a korban kezdett a zenész cigánybanda a falusi lakodalmak, bálok kellékévé válni. Hogy gyermekeik nem jártak iskolába, azt a falusi elöljárók is természetesnek tartották, miként a csaknem teljes, 94%-os analfabétizmust is.

A századforduló után egyre több gazdasági társaságot alapítottak a nemzetiségek. A több száz, helyi jelentőségű takarékpénztár, fogyasztási szövetkezet mellett volt egy-két igazi nagyvállalat is, mint a nagyszebeni román Albina, vagy a turócszentmártoni szlovák Tatra Bank. Ezek a bankok támogatták a nemzeti kulturális intézményeket, vezetőik pedig a nemzeti politikában játszottak egyre nagyobb szerepet. A nemzetiségi pénzintézetek bevallottan törekedtek a földbirtokviszonyok nemzetiségi szempontú megváltoztatására: felvásárolták az eladósodott magyar nemesi birtokokat, hogy azután felparcellázva román, szász vagy szlovák tulajdonba juttassák.

5. A Memorandum-per

1892 tavaszán Bécsben 237 tagú román küldöttség kívánt a magyarországi románság sorsának jobbra fordítását kérő emlékiratot átnyújtani Ferenc Józsefnek. Az uralkodó nem fogadta a magyar kormányt megkerülő delegációt. Felbontatlanul küldték vissza Ioan Ratiunak, a Román Nemzeti Párt elnökének. A visszautasítást követően a románok a Memorandumot közzétették a sajtóban, németre, franciára és olaszra fordították és külföldön terjesztették. Az emlékirat sérelmezte a kiegyezést, az uniót, a nemzetiségi törvényt, a választási rendszert, a románság hivatali mellőzöttségét, a magyarosítást, a polgári szabadságjogok hiányát. A magyar kormány mindezért 1893-ban izgatás címén sajtópert kezdeményezett. A romániai és részben a nyugati sajtó figyelme Magyarország felé fordult. A mártírrá magasztosult román politikusok 1894 júliusában vonultak a váci és a szegedi államfogházba, de már a köv. év szept.-ben kegyelemmel szabadultak.

6. Nemzetiségi politika a századfordulón

A magyar nyelv oktatása a nem magyar tannyelvű elemi iskolákban évtizedek óta nem haladt előre. A nem magyar anyanyelvű lakosságnak több mint háromnegyede nem beszélt magyarul az 1910. évi népszámlálás szerint.

1907-ben vezették be a Lex Apponyi-féle oktatási törvényeket. Ennek értelmében a nem magyar tanulóknak a népiskolákban négy év alatt úgy kell elsajátítaniuk a magyar államnyelvet, hogy szóban és írásban ki tudják fejezni gondolataikat.

A törvények szerint a nem magyar tanítási nyelvű iskolákban a magyar tannyelvet is be kellett vezetni akkor, ha a magyar tanulók száma elérte a 20 főt vagy a 20%-ot és nem működött helyben magyar tannyelvű iskola. Ha a diákok fele magyar volt, akkor a tanítási nyelv a magyarra váltott, de gondoskodtak a nem magyarok anyanyelvi oktatásáról. Az iskolai nyomtatványok és bizonyítványok magyar nyelvűek, ám az iskolának jogában állt a bizonyítványokat az általa megállapított nyelven hasábosan kitölteni. A közös hazához tartozás érzésének erősítésére többek között előírták Magyarország címerének elhelyezését a főbejárat fölött és a tantermekben. A megemelt tanítói fizetést biztosítani nem tudó iskolák államsegélyezésének feltételeket szabtak. Pl. egyes tárgyakat továbbra is anyanyelven, de a minisztérium által jóváhagyott tanterv, tankönyvek, oktatási segédanyagok alapján tanítottak.

Szélsőséges indulatokat váltott ki az ún. vasúti szolgálati pragmatika. A MÁV szolgálatába csak azok vehetők fel, akik magyarul tudnak.

Az 1906. évi választások a Felvidéken hoztak indulatokat. Csernovai tragédia (Rózsahegy mellett).Andrej Hlinka rózsahegyi plébánost nemzetiség elleni izgatás címén ítélték el. Hlinka ezért nem szentelhette fel a szülőhelyén közadakozásból épült templomot. 1907. okt. 27-én a fölszentelésre kiküldött papokat kísérő csendőröket kövekkel dobálták meg. A csendőrök a tömegbe lőttek. 15-en meghaltak, és sokan megsebesültek. A tragédia híre bejárta Európát. A Magyarországon tartózkodó R.W. Seton-Watson Scotus Viator (Vándorló Skót) álnéven, majd a saját nevén a magyar nemzetiségi politikát gyakran egyoldalúan beállító könyveket, újságcikkeket jelentetett meg. A hatás nem maradt el: a nyugati közvéleményben az a nézet gyökeresedett meg, hogy Magyarországon brutálisan elnyomják a nemzetiségeket.

7. Nemzetiségek a századfordulón

A korszakban is folytatódik a bevándorlás. Pl. a cigányság, zsidóság betelepülése.

A cigányság Magyarországra települését a Balkánon zajló háborús összeütközések ösztönözték.

Kb. kétmillióan vándoroltak ki, főképpen gazdasági okokból és főleg a nemzetiségi területekről.

A dualista rendszer működési zavarai, az osztrák-magyar viszony kiéleződése a századelőn magával hozta a nemzetiségi mozgalmak újfajta politizálását is. A magyarországi nemzetiségi pártol a passzivitásból kilépve fölhagytak a régi típusú, történeti és közjogi érvekre épülő sérelmi politikával. A román, a szerb és a szlovák nemzetiségi képviselők még az 1905. évi választások után megalakították a parlamenti nemzetiségi klubot. A következő évi választásokon a nemzetiségi pártok tovább szaporították képviselői mandátumaik számát.

A háború előtt már 500 hírlap és folyóirat jelent meg a nemzetiségek nyelvén. A gyarapodó nemzetiségi pénzintézetek jelentős részt vállaltak polgárságuk erősítésében. Szorosabbá váltak kapcsolataik Szerbiával, Romániával és Csehországgal. A kulturális, gazdasági szálak mellett egyre határozottabban jelentkezett a nemzeti összetartozás tudata, a néptestvéreikkel egy államba kerülés vágya. A vh.-ig azonban a nemzetiségi mozgalmak szeparatista nézeteket valló radikálisai kisebbségbe szorultak. A többség a dualista Monarchia föderatív átalakítása mellett tört lándzsát. Ezt a reményt táplálták a Ferenc Ferdinánd trónörökös környezetében született tervezetek is.

A Jasa Tomic vezette Szerb Nemzeti Radikális Párt programjában elismerte Magyarország területi integritását, de követelte a vármegyék etnikai alapon történő újrarajzolását és az így létrejött többség nyelvének hivatalossá tételét.

Ante Trumbic és Frano Supilo kidolgozta azt a politikai programot, amely szerint a délszláv népek nemzeti egységét az OMM-en belül kell megvalósítani.

A magyar kormány Horvátországban 1907 őszétől 1912 tavaszáig csak a zágrábi tartománygyűlés, a szábor többszöri feloszlatásával, a horvát alkotmány felfüggesztésével, királyi biztos kinevezésével és a gyülekezési jog korlátozásával, az előzetes cenzúra bevezetésével tudta fenntartani a rendet.

Bosznia-Hercegovina annexiója, a Balkán-háborúk és az abból megerősödve kikerülő Szerbia új távlatokat adott a délszláv egységmozgalomnak. Horvátországban felerősödött a Monarchia trialista átalakításának gondolata. Ennek értelmében a birodalom délszlávok lakta területeiből kialakítandó állam egyenjogú lenne Ausztriával és Mo.-al.

A Balkán-háborúk hatására a horvát, a szerb és a szlovén nemzeti mozgalmakban terjedt az elszakadási törekvések gondolata is.

A román nemzeti mozgalom is megerősödött.

A szlovákság nem tudott jelentős részt vállalni az országos politikában, helyi szinten viszont igen. A szlovákság számát apasztotta a tömeges kivándorlás és az asszimiláció. A szlovák nemzeti mozgalom nem volt egységes. A szlovákság körében a cseh-szlovák együttműködés hirdetői azok a Szakolcán alapított Hlas című lap körül szerveződő, prágai egyetemet járt fiatal polgári radikálisok voltak, akiknek gondolkodására nagy hatást gyakorolt a szlovák származású Masaryk professzor. A szlovákok is elsősorban a Monarchián belüli egyenjogúság kivívásában gondolkodtak. A cseh-szlovák közjogi összefonódás, a „külön csehszlovák állam” súlytalan gondolata csak a vh. idején erősödött fel.

1 Széles körű önkormányzati jogokon alapuló politikai és személyes szabadság biztosítása

2 heves utcai tüntetések: a zágrábi pénzügy-igazgatóság horvát nyelvű felirattal ellátott címeres táblájának horvát és magyar nyelvűre cserélése. A parasztságot is megmozgatta, végül katonai erővel verték le.

3 Orbán Balázs: a nép „sárviskókban lakik, s földje nagyrészt míveletlen hever, mert ha beszerezte a mindennapi szükségest, a csaknem kizárólagos eledelést képező kukoricakását, és hozzá a hagymát, akkor a napra kifeküdve sütkérezik édes semmittevésben.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.