1) Román stílus
A XI-XII. században bontakozott ki Nyugat- és Közép-Európában a román stílus. Neve a ró-
mai hagyományok követésére utal. A román építészet a római minta nyomán a félköríves don-
gaboltozatot alkalmazta. A templomokat, várakat tömör falak, kis lőrésszerű ablakok, félkör-
íves boltívek, dongaboltozat jellemezték. A templomok szerkezete a római bazilikákat követte:
középen kiemelkedő főhajó, oldalt a két alacsonyabb oldalhajó vagy mellékhajó. Ilyen egyházi
épület pl.: pisai dóm, speyeri dóm, wormsi dóm. Világi célokra várak, lakóházak, őrtornyok, céh-
házak épültek.
Szobrászat: a szobrok az épületek tartozékai voltak. Kiegészítő, díszítő szerepük volt. A szob-
rok egyszerű, sematikus, szimbolikus jellegűek, érzelmet nem fejeznek ki.
Festészet: építészetnek volt alárendelve, főleg falfestészet (freskó), miniatúrák, kódexillusztrá-
ciók, iniciálék (díszes sor elei kezdőbetű) jellemezték.
Zene: polifónia (többszólamú zene, amelyben elsődleges fontosságot kap az egyes szólamok
önállósága) megjelenése. A polifónia mellett kialakul a miseliturgia, misztériumjátékok (áhítat és
a népi humor jellemez).
2) Gótika
A XII. század végétől megjelenő új stílus. Az elnevezés a következő stílusirányzat, a reneszánsz
idején született, amely a középkort az ókorhoz képest visszaesésnek tekintette, így művészetét a
barbár gótoknak tulajdonította.
A födémek és a tetőzet terhét már nem az egész falfelület, hanem csupán az épület vázát adó
pillérek és az azokat oldalról erősítő támpillérek tartották. Ezáltal a falakon hatalmas abla-
kokat nyithattak.
A gótika a kerek boltozatok helyett a csúcsíves boltozatokat részesítette előnyben. A homlok-
zatokon kedvelték a román stílustól örökölt rózsaablakot, amelynek kör alakú felületét kőküllők
osztják fel. Minden felületet igyekeztek faragással díszíteni és színezni. Így a hatalmas ablakokba
színes ólomüvegek kerültek, melyek a napfényben csodálatos („mennyei”) színhatást eredmé-
nyeztek. A gótikus épületeket „légies” szobrok is díszítették. Ebben a stílusjegyben épültek a
katedrálisok (pl.: párizsi Notre Dame, reimsi dóm, a milánói dóm, velencei Dózse-palota, prágai
székesegyház, kassai dóm), melyeknek akár évtizedekre is elhúzódhatott az építésük.
Ebben a korban az építészettől elválik a szobrászat és a festészet. Az elválásnak köszönhetően
önálló ágazattá váltak. A szobrászatot épület-, oszlopszobrászat, jellemezte. Építőanyagként a kö-
vet, bronzot és a fát használta fel.
A festészetre a táblakép, miniatúra, szárnyasoltárok, kódexek, mozaikok és a freskófestészet
jellemző.
3) Reneszánsz kultúra és a humanizmus
A reneszánsz szó újjászületést jelent. Az újjászületés magában hordozta az új életstílust és az
új művészeti stílust. Az elnevezés az ókori görög-római művészet újjászületésére utal. Ez a stí-
lusirányzat a XIV. században jelenik meg Itáliában, központja Firenze. Később Európa más terü-
letén (másodikként a Magyar Királyság területén), de Európa északibb területén nem szorította ki a gótikát.
A reneszánsz az építészetben újjáélesztette az antik elemeket (kupola, görög oszlopok, az épü-
letek vízszintes tagolása), a tudományban teret adott a megfigyelésnek, a kísérletezésnek. Az
építészetben megjelenik a loggia (oszlopra támaszkodó nyitott árkádoscsarnok, vagy galéria).
A festészet terén megjelenik a portréfestészet, a képeken feltűnik a természet (fák, folyók, szik-
lák) ábrázolása, megjelenik az antik szépség-eszmény és a harmóniára való törekvés. A szobrá-
szat terén az anatómiailag pontos, valósághű szobrok jelennek meg. Továbbra is megmarad a
festészetben és a szobrászatban a bibliai témák ábrázolása.
A reneszánsz műveltség központjai a fejedelmi, királyi udvarok. A műveltség terén jelentős
szerepet játszottak a fejedelmek és királyok, mint megrendelők (mecénások).
A reneszánsz kultúra jeles képviselői: Michelangelo, Leonardo da Vinci, Botticelli, Donatello,
Rafaello,
A reneszánsz a XIV. században az itáliai polgársággal fonódott össze. A XV. századra korstí-
lusként elterjedve Európában már nem hordozott társadalmi tartalmat: polgárok, nagyurak és ki-
rályok egyaránt a követőivé váltak.
A reneszánsszal összefonódó új világszemlélet a humanizmus. A humanizmus emberközpon-
túságot jelent. A humanizmus ideálja a „homo universale” a sokoldalú, művelt ember, aki a világ
minden jelensége iránt érdeklődik. A humanizmus az élet élvezetét, a földi boldogságra való
törekvést, a földi örömöket helyezte előtérbe, az istennel szemben az embert és annak teljesítmé-
nyét dicsőítette a művészetekben és a tudományban. A humanizmus mozgalma alapvetően iro-
dalmi jellegű volt, ezért a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) vált a gondolkodás központi
témájává. A humanizmus jeles képviselői: Petrarca, Rotterdami Erasmus, Boccaccio,