Emelt történelem érettségi Történelem érettségi

A Dózsa György-féle parasztháború

Előzmények

A parasztság helyzete: Magyarország népességszáma (Szlavónia nélkül) a XV. század végén hozzávetőleg 3,5 millióra tehető. A lakosság 90%-át a jobbágyság alkotta. A jobbágyok többségének teljesítőképességét a Mátyás-kori állami adók teljesen kimerítették. A jobbágycsaládok az állami adóterhek növekedésére összeköltözésseI válaszoltak: a XVI. század elején a családok több mint fele már fél teleknél kisebb területen élt. Így még mindig kevesebb adót kellett fizetniük a királynak, mint az egész telek után.

A paraszti önvédelemnek az lett az eredménye, hogy szédületes mértékben terjedt a pusztásodás. (Az elhagyott telkek pusztaként szerepelnek az összeírásokban). A legszegényebbek azok voltak, akik negyednél kisebb jobbágytelekkel, vagy még azzal sem rendelkeztek. Ők lettek – idegen eredetű szóval – a zsellérek. A XV. század végére a parasztság 20-25%-a vált zsellérré. (A zsellérek nem teljesen nincstelenek: házuk s ház környéki konyhakertjük általában még van.)

Miközben a parasztcsaládok többsége nem tudta elkerülni a lesüllyedést, egy szűk réteg, a szőlőbirtokkal és állatállománnyal rendelkező jobbágyok társadalmilag fölemelkedtek, megvagyonosodtak. E módosabb paraszti réteg elhagyott jobbágytelkeket bérelve, napszámosokat alkalmazva, már annyit termelt, hogy a felesleggel kereskedni is tudott. Sokan közülük a mezővárosokban telepedtek le, ahol előnyösebb kereskedelmi feltételekhez jutottak.

A fellendülő marhakereskedelem (amiben főleg a mezővárosi polgárok voltak érdekeltek) kialakított egy fegyveres állathajtó réteget. A harci tapasztalatokkal rendelkező marhapásztorokat hajdúknak nevezzük (a “hajtó”, “hajdó” szavakból).

XV. század végén Németországban és Nyugat-Európában élénkült az élő állat, a gabona és a bor iránti kereslet. A megnövekedett haszon a fölösleget piacra vivő parasztokat (és főképp a mezővárosi polgárokat) gazdagította. A köznemesek, akik elestek a bárók jövedelemforrásaitól, a módosabb jobbágyok “megkopasztásával” próbálták rendbe hozni gazdaságukat. Követelésükre az országgyűlés elrendelte, hogy a kilencedet természetben kell fizetni, még a mezővárosok polgárainak is (1492). Korlátozták a fölösleggel történő paraszti kereskedelmet, és a felhalmozott terményekkel – az árusítás kedvezményeit, pl. a vámmentességet megszerezve – önmaguk kereskedtek.

Hogy a terhek alól a jobbágyok ne menekülhessenek el a nagyobb birtokokra és a mezővárosokba, megnehezítették a jobbágyköltözést: engedélyezését a vármegyei szolgabírákra bízták (1504).

A jobbágyság létfeltételeit egyéb rendelkezésekkel is nehezítették: például tilos volt a jobbágynak vadászni (1504). A jobbágyokra hátrányos törvények a jövőre nézve baljós feszültségeket idéztek elő.

A ferencesek

Joachima da Fiore caladriai apát: 12. századi ciszterci apát megalkotja fő művét melyben az időt három részre osztja fel: az Atya korszaka: a zsidók kora. A Fiú korszaka: az első 1000 év. A Szentlélek korszaka: majd egy új korszak, amikor az egész egyház megújul.

Szent Ferenc megalapítja a ferences rendet. A 15. században vita alakul ki a renden belül a regula megtartásának szigorúságáról, a rend kétfelé oszlik: Az obszerváns ferencesek és a konventuális ferencesek, akik kevésbé tartják magukat a szabályokhoz, földjeik vannak amiket művelnek. Az obszervánsok rátalálnak Fiore tanításaira, és azt vallják magukról, hogy ők a Szentlélek emberei. Ez lesz a spirituális irányzat: az isteni igazságosságot elhozzák a Földre. Magyarországon alapvetően az obszerváns ág terjed el.

Az előkészületek

A magyar kormányzat 1513 nyarán háborús előkészületeket tett egy esetleges török támadás visszaverésére. Szapolyai János portyázó sereget vezetett Havasalföld és Szerbia területére.

Ugyanekkor Rómában pápaválasztás zajlott. Az egyik esélyes jelölt Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek volt. A magyar főpap idehaza nagy tekintéllyel bírt: 1490 óta kancellár, 1498 óta esztergomi érsek. A velencei követek Magyarország “második királyának” nevezték, akinek “nagyobb a tekintélye, mint a királyé”. Ám a bíborosok mégis ellenlábasát, a Medici család tagját választották egyházfővé, aki a X. Leó nevet vette föl.

Rómába ellentmondó hírek érkeztek a török veszélyről. Az újonnan megválasztott pápa nem habozott meghirdetni a törökellenes keresztes hadjáratot. A “török elleni szent háború” megszervezésével Bakócz Tamást bízta meg, nyilvánvalóan azért, hogy eltávolítsa Rómából.

A parasztháború

Bakócz csak Magyarországon hirdette meg a hadjáratot (15l4. április 9.). Az érsek a toborzás feladatát átruházta a nép körében otthonosan mozgó ferencesekre. A magukra tömegesen keresztet öltő jobbágyparasztok, mezővárosi polgárok, marhapásztorok, városi kézművesek előtt a ferences prédikátorok olyan nézeteket terjesztettek, amelyeknek nem sok közük volt a hitetlenek elleni harcra buzdításhoz, s amelyeket még szerzetesrendi elöljáróik is elítéltek. “A természet törvénye szerint nem adatott meg az embernek a felsőbbség, hogy embereken uralkodjék” – vallotta az egyik néphez intézett beszéd. A legnagyobb hatású prédikációkat a V árad környékén működő Lőrinc pap tartotta. A korlátozó törvények miatt egyébként is elégedetlen jobbágyok öntudatot és erőt merítettek e prédikációkból.

Ám a pesti gyülekezőhelyről május elején kiinduló 15 ezres létszámú keresztes had soraiban még alig akadhattak olyanok, akik a rajtuk uralkodó nemesek ellen akartak fordulni. A sereg egyelőre Szapolyai János erdélyi vajda törökellenes hadműveleteinek színterére, az al-dunai határszakasz felé tartott. Parancsnoka Székely Dózsa György egykori nándorfehérvári lovastiszt volt, aki katonai tapasztalatait éppen a Délvidéken szerezte.

A fősereggel együtt ekkorra már mintegy 40 ezer keresztes gyülekezett az ország különböző vidékein felállított táborhelyeken. Ez meghaladta a nemesség várakozását. Az ország keleti felében általánossá vált a munkaerőhiány. Ennek az lett a következménye, hogy több: északi megye nemessége fegyverrel tartotta vissza jobbágyait a gyülekezéstől. Az ellátási gondokkal küszködő fősereg keresztesei fosztogatni kezdtek, s a prédálásnak több köznemesi udvarház esett áldozatul.

Bakócz a hírek hatására leállította a toborzást (május 15.). “Olyan csoportosulások jöttek létre – írta – amelyek a rendes adóterheket a többi törvényes és szokásos teherrel együtt megtagadják […] nemesek kúriáit […] dolgaikat és javaikat fölprédálják”. Dózsát úgy érte a toborzás leállításának híre, mintha arcul ütötték volna. Seregének hangulata azt diktálta, és saját meggyőződése is amellett szólt, hogy a pápai bullának megfelelően a törökellenes hadjáratot folytatni kell.

Báthory István temesi ispán és Csáky Miklós csanádi püspök meg akarták fékezni a keresztesek pusztító osztagait. Bandériumaik a Maros-folyó jobb partján rajtaütöttek Dózsa elővédjén (Apátfalva, május 23.). Megtorlásul Dózsa fölégette Nagylakvárát, ahol az urak győzelmüket ünnepelték. Karóba húzatta az elfogott püspököt, s hasonló sorsra juttatta a fogságba esett nemeseket is.

Dózsa – a sereg hangulatának engedve – Nagylak alatt döntötte el, hogy végleg az urak ellen fordul. Több hadtestre osztotta seregét, amelyek sikerrel ostromolták a Maros menti úri várakat. Egy csapatot öccse, Dózsa Gergely vezetésével az északi paraszttáborok fölmentésére küldött. A segédhadak azonban Pest közelében és Hevesben vereséget szenvedtek a nemesi seregektől.

A keresztesek, akik a török helyett az urak ellen fordultak, Temesvár alatt egyesítették seregeiket, s megkezdték a vár ostromát június 13.). Vezérük, Székely Dózsa György azonban nem számított arra, hogy Szapolyai János visszatér Bulgáriából, s mintegy húszezer fős hadával fölmenti az erősségben rekedt Báthory Istvánt. A nemesi ellentámadás hatására a pa­rasztkeresztesek mindenütt letették a fegyvert, s Dózsát Szapolyai foglyul ejtette július 15.). A parasztsereg vezére szörnyű halállal fejezte be életét.

“Először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak. .. fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.”

[II. Ulászló leveléből]

Az 1514. októberi budai országgyűlés határozatai megpróbálták elejét venni a további parasztfelkeléseknek. Megtiltották a jobbágy szabad költözését (röghözkötés). Heti egy napos ingyenmunkára, robotra kötelezték a földesúr allódiumán (saját használatú földjein).Megvonták a hajdúk és a parasztok fegyverhasználatát.

Az országgyűlési végzések szigorúak voltak. Végrehajtásuk azonban a nemesség engedékenységét mutatta. Nem akarták elvenni a jobbágy termelőkedvét első indulatukban hozott törvényeik érvényesítésével.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük