A zeneiség stíluseszközei

Sok művészi szövegben a hangok kettős szerepet tölthetnek be: amellett, hogy a szavak építőkövei, a művészi válogatás és rendezés révén szerepet kaphatnak a mondanivaló gazdagításában.

A nyelv hangjait alkalmilag stíluseszközzé tevő művészi eljárást hangszimbolikának nevezzük. Alapjául a hangok fizikai-akusztikai tulajdonságai szolgálnak, vagyis képzésük módja, és ennek megfelelően hangzásuk.

A hangok kifejező és ábrázoló lehetőségét a köznyelv is fölhasználja a hangutánzó és a hangfestő szavakban (koppan, andalog), a magas és mély hangrendű szavak jelentésmegoszlásában (köröm-karom, itt-ott), az indulatszavakban (pszt, jaj), vagy az ikerszavak játékosságában (icipici, izeg-mozog).

Annak, hogy a hangok a művészi szövegben eszközzé váljanak, két föltétele van. Egyrészt a hangok előfordulási arányának el kell térnie a köznyelvitől, másrészt az így előtérbe került hangoknak összhangban (vagy éppenséggel ellentétben) kell állniuk a kifejezett tartalommal.

Jelentéstöbbletet hordozhat a magas és mély magánhangzók szabályos váltakozása vagy monotóniája. Bizonyos hangtulajdonságok túlsúlyba kerülése is bírhat jelentést, például a lágy, zenei mássalhangzók (l, n, m) vagy a kemény hangzást adó zöngétlen zárhangok vagy a pergőhang nagyobb számban való előfordulása (p, t, k, r). Hangfestő hatása nem egyetlen hangismétlődésnek, hanem a hangzás egészének van.

Szolgálhatják a hangszimbolikát az ismétlések különféle formái is. A legjellemzőbb hangalakzatok az alliteráció (a szó eleji hangok ismétlődése, például: “Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem”), a rím (szavak, szóvégek összecsengése; a tiszta rímnél az összecsengő szótagok teljesen azonosak, az asszonáncnál a magánhangzók egyeznek, a mássalhangzók képzése egymáshoz közeli, a kancsalrímnél a mássalhangzók csengenek össze, pl. szőlő-szóló), a hangismétlés, a hangvariáció és a hangellentét.

A hangulatébresztésben a hangokon kívül részt vehetnek a nyelv egyéb zenei eszközei is: a hangsúly, a hanglejtés, a szünet és a beszédtempó. Szintén sokféle stílushatást kelthet a szabályos metrum, vagy metrumból “kilógó” szövegrészek.

Az áthajlás (enjambement), vagyis a verssor végén a szintagmák szétválasztása mindig feszültséget teremt. Éles az áthajlás, ha az enjambement széthasítja az alany-állítmány szintagmát, esetleg egy szót vagy hangsúlyozási szakaszt vág szét. Szelíd áthajlás lehet szakasz- vagy szintagmahatáron.

Elsősorban epikai művekben előforduló esete a hangfestésnek a szereplők beszédsajátosságainak érzékeltetése, a tájszólás, régiesség, idegenes ejtés vagy az élőbeszéd egyéni eltéréseinek visszaadása.