Emelt irodalom érettségi

Elégikus hangvétel Arany János 1850-es költészetében

Bevezetés:
1. Költő jelentősége a magyar irodalomban
– Az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja
Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja” (Szerb Antal)
– Tanár, költő, újságíró, a Kisfaludy társaság volt igazgatója, a balladaírás Shakesperajeként is említik.
2. Költő elhelyezése korban és irodalomban
– Nem a forradalom költője, a „háttérben” van jelen
– Egy szellemi, megfigyelő szerepet tölt be az irodalomban és saját korában egyaránt.
Ridl Frigyes így nyilatkozik róla: „Ha Vörösmarty, Petőfi és Arany véletlenségből valamely zivatar alkalmával egy helyen lettek volna, Vörösmartyt a zivatarban bizonyára a nagy jelenségek ragadták volna meg (…) Vörösmartyt izgatja, Petőfit lelkesíti a vihar. Az égiháború reá nézve a szabadság és a szolgaság harca (..) Másképp tükröződik a vihar az Arany szemében. Arany megfigyelőtehetsége egyéniségében gyökeredzik. A nyugodt, beható kontempláció – mely költői tehetségének fő jellemvonása – pontos megfigyelést eredményez. Míg Petőfi mint lírikus nézi a külvilágot, kinél minden jelenség érzelmeket kelt, Arany tisztán, tárgyilagosan, mint epikus szemlél. Ő szemmel tartja a vihar minden jelenségét, keletkezésétől kitombolásáig (…)”
– Epikus évek: Ebbe az időszakba tartozik az Elveszett Alkotmány c. hexameteres politikai témájú vígeposz (1845), és a Toldi trilógia ( 1846-48), ami a siker meghozója volt Arany számára.
– Balladái: munkásságának tán legemblematikusabb szegmense a balladaírás. Több, mint 102 balladát írt, melyeket 50 nyelvre fordítottak. Ezek csoportosíthatók keletkezés helye, témája, vagy szerkezete szerint. ( híres balladái:
Ágnes asszony Walesi bárdok, Szonki két apródja, Hídavatás, Vörös Rébék, Zách Klára)
– kései lírája: jelentős még utolsó éveiben lévő lírája, mely igazából már csak a fióknak szólt igazán.
Lírájának 1. szakasza: az 50-es évek lírája, 2. szakasza (utolsó éveiben): Őszikék

 

Tárgyalás:
1. Ötvenes évek lírájáról általában
Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint a Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született)
– Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben, mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést.
– Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen.
– Lírai sóhajainak” forrása – a már korábban elborult kedélyállapotot felerősítve- a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, és mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, ha nincs miért énekelni, nincs érteleme a költészetnek.
2. Szemléltetés verseken keresztül:
Letészem a lantot
Lant =szimbólum, a költészet jelképe.
Szinonimái a versben: dal, ének, húr, szó. A versben olyan lelki állapotot fejez ki, mely az alkotó munka megszűnésére utal.
A vers idősíkjai, lelkiállapotok a versben
Jelen értelmetlen, céltalan (a szabadságharc bukásával a költői lét is válságba került).
Múlt pozitív értékeket hordoz (a szabadságharc leverését megelőző időszak) Derűs, harmonikus múltidézés, természeti képekkel.
Műfaja, hangneme: elegico óda, bizonytalanság, céltalanság.
elegico óda
1. versszak (a jelenről): elégikus
2.-5. versszak (a múltról): ódai
6-7. versszak (a jelenről + kitekintés a jövőre): elégikus

Ősszel
A reformkor ,,felhőtlen” reménykedő ideje képez markáns ellentétet az 1849 utáni megtorlás és elnyomás leverő kilátástalanságával.
A 10 strófából álló költemény első 5 szakasza homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, és így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre.
Ez a vers is kettes hangszerelésű: a szárnyaló óda ötvöződik az elégia rezignáltságával; tehát az Ősszel is elegico óda.

Első egység:
Az indító két sor őszi életképet fest. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszak egyaránt ,,hallgat, komor, fázik”. Homérosz verőfényes, sugárzó világában a reformkor reménykedő boldogsága mint elmúlt, visszahozhatatlan vágyálom jelenik meg, melyet minden versszak végén ellensúlyoz a refrén mélabús, lemondó tagadása. E négy versszakban éles kontúrokkal megrajzolt tájak, életképek tűnnek fel, és megfigyelhető a tudatos térbeli elrendezettség is.

Második egység:
Szintén az ősz életképszerű leírásával kezdődik. A következő négy szakasz az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. Távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Ebben a szürke egyhangúságban tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk; a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója.

A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik a jelen és múlt, a versben beszélő költő és Osszián, a magyar és a kelta nép tragikus sorsa, a két nemzet hazája, és pusztulása. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség költészetre sem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.