Bevezetés:
Arany János (1817-1882) a romantika korszakának költője, kései költészetében (Őszikék) premodern jegyek jelennek meg szemléletben és stíluseszközökben is. Pályája epikus költészettel indul (Az elveszett alkotmány, Toldi, Toldi estéje). Lírai költészete a szabadságharc utáni évtizedben bontakozik ki: művészetében a líra veszi át az uralkodó szerepet.
Az 1850-es éveket Arany életében a nemzeti és a személyes válság következtében a bizonytalanság, a céltalanság és a fölöslegesség érzése töltötte be. Verseiben is ez a keserűség, kiábrándulás, illúzióvesztés szólal meg.
Nagykőrösi korszak:
Pályájának az 1851-től 1860-ig tartó szakaszát Nagykőrösi korszaknak nevezzük. Az elnevezés arra utal, hogy Arany ekkor a nagykőrösi református gimnázium tanára.
A szabadságharc személyes (el kell hagynia szülőföldjét, egzisztenciális bizonytalanság, számára idegen szokásokhoz és közösséghez kell alkalmazkodnia; elveszti legjobb barátját és alkotótársát, Petőfit) és nemzeti (a szabadságharc bukása, az azt megelőző korszak tevékenységeinek hiábavalósága; a bukás társadalmi következményei) tragédiájának, veszteségének feldolgozása
Mindez felerősítette az elégikus létérzékelést, létértelmezést
Az ebben a pályaszakaszban született verseinek alanya többnyire kiszolgáltatottnak, céltalannak és veszélyeztetettnek érzi magát
Költeményeinek meghatározó jellemzője egyén és világ harmóniavesztésének, az eszmények és a valóság közti áthidalhatatlan ellentétnek a tapasztalata, valamint a lét lefokozottságának élménye
Rezignált, lemondó szemlélet uralja lírai alkotásait
Nem lát az életben célosságot, a lét értelmetlenségéből következik, hogy megoldásként tekint a halálra (pl.: A lejtőn, Az örök zsidó)
Ekkor írt műveit a műfaj- és hangnembeli kevertség jellemzi, gyakori műfajai az elegiko-óda és az ironikus elégia.
elegiko-óda: kettős hangvételű költemény, az óda magasztos hangneme ötvöződik benne az elégia lemondásával.
A korszak költészetfelfogása:
A nemzet halálával értékét veszti a költészet, hiábavalónak érzi a költészetét, mivel a közönség adja a költészet értelmét, ha a nemzet halott, nincs kinek „énekelni”.
Az eszmény és a valóság egymást kizáró ellentéte megtapasztalható a korszak ars poetikájában, a Letészem a lantot című műben is.
Letészem a lantot: (1850)
műfaj: elegiko-óda
verstípus: idő- és értékszembesítő vers
ars poeticának is tekinthető a vers, a lant a költészet toposza: az a költészetfelfogás tükröződik benne, hogy a költészetnek akkor van értelme, ha van befogadó, a költő feladata a nép vezetése
a költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése, a személyes és nemzeti válság tematizálása
kevert hangnemű vers: a jelenről elégikusan, a múltról ódai hangon ír
cím: a költői én elhallgatását helyezi kilátásba
A költői én úgy tapasztalja, hogy megbomlott a külső és a belső világ összhangja
A vers idő- és értékszembesítő magatartással magyarázza az elhallgatási szándékot és világítja meg a költői személyiség változásának hátterét.
Két idősíkot állít egymással szembe, a céltalan jelent és a reményeket ígérő, éltető múltat. A hét versszak közül három – a hatodik versszak és a két keretversszak (első és utolsó versszak) – a jelen hangulatát sűríti magába, a közbezárt négy szakasz (2-5. versszak) a múlt idősíkjához tartozik. A jelenből indul el és oda is tér vissza, miközben felidézi a múltat, mely hitet adott a jövőre nézve is.
A második versszakban a tavasz-nyár évszak toposzhoz kacsolódó természeti képek és a fa és a tűz mint élet-toposz utalnak az én és a világ múltbéli harmóniájára. A hang, az illat, és a szín együttes hatása az értéktelítettséget jelzik. Ez az értéktelített, eszményinek láttatott környezet a reményteljes, értelmes költői tevékenység lehetőségét is jelenti:
„Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.”
„Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.”
Ezzel szemben a beszélő a jelen világát kaotikusnak és értékhiányosnak tapasztalja, ami alkotásra képtelen költői lélekállapotot eredményez:
„Most… árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?”
a versszakok végén a refrén nyomatékosítja az értékvesztést, az életkedv elvesztését („Hová lettél, hová levél/Oh lelkem ifjusága!”) az utolsó versszakban variációs ismétlése („Oda vagy, érzem, oda vagy/Oh lelkem ifjusága!”) jelzi, hogy a beszélő reményeinek szertefoszlását befejezettnek, elégikus lélekállapotát pedig véglegesnek tekinti.
Kertben: (1851)
A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt
Az egyes szám első személyben való indítás („kertészkedem”, „bíbelek” ) a lírai alanyt állítja az életkép középpontjába, ő válik a szemlélődés alanyává, a következtetések megfogalmazójává.
lírai én= kertész (egykedvű, céltalan bíbelődés)
környezetében közöny=> érdektelenség, elidegenedés:
ezt a 2-4. versszak életképszerű leírása mutatja: a kertjében elzárkózó lírai én a szomszéd tragédiájával és a világ közönyével szembesül
az 5. versszakban (új szerkezeti egység) az életkép, a látványleírás elmélkedésbe vált át. A lírai én az általános részvétlenségbe illő saját közönyét igyekszik azzal mentegetni, hogy az egyéni fájdalom érzéketlenné teszi mások iránt az embert. Ironikus ellentét lép fel a fák sebeit gyógyító, de a más emberek fájó sebei iránt közömbös magatartás között. A lírai én iróniával leplezi tehetetlenségét:
„A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe…
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.”
A vers a személyes, konkrét tapasztalatból általános következtetést von le az emberi együttélésről:
„Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.”
„Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.”
A variációs ismétlésben a közöny, az elidegenedettség élménye kap hangsúlyt; a két kifejtett metaforában: az élet=összezsúfolt táncterem, és az ember=húsdarab, illetve a hasonlatban: (az ember) mint a hernyó… a lét káosza, értelmetlensége, állatiassága, az ember önzése fogalmazódik meg.
A vers látomásában a konkrét kert a világ kertjévé tágul, a fák sebeit kötöző kertész helyébe a halál lép.
Zárlat: Az emberiség, a történelem mindig újraszüli a bajokat, a gonoszságot, a közönyt: az egymás után következő nemzedékek nem lesznek jobbak az előzőeknél.
„S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.”
Családi kör: ( 1851 )
látszólag derűs, idilli hangulatú életkép, így hangulatában elüt az ötvenes évek lírájának atmoszférájától, de témájában nem: az érkező koldus szabadságharcos hazafi, aki számkivetetten kóborol az országban („Valami szegény kér helyet éjtszakára:/Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,/Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”) („Beszél a szabadság véres napjairul,/S keble áttüzesül és arca felpirul,/Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak/Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak.”)
a Családi körben Arany azt a békés, boldog, elégedett életet ábrázolja, amely után vágyakozott, és amelytől a kor magyarságát megfosztotta a történelem: a felnőtt lány az eltűnt báty után érdeklődik:
„Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle… testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.”
Érzések, amelyek a verset uralják: szeretet, nyugodt bensőségesség, szorgalom, vendégszeretet, de az elhallgatás, a történelmi trauma átírja ezt az idillt
Ezzel a verssel Arany egy olyan képet mutatott fel a magyar életről, amelyet a múltból őrzött meg, amely után a jelenben vágyakozott, és amelyet a jövő számára példaértékűnek tartott, melyet széttört, megsemmisített a nemzeti tragédia
Visszatekintés: (1852)
Önironikus létösszegző vers
Egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel
Egy múlt idejű mondattal ( „Én is éltem…” ) kezd hozzá a számvetéshez, mintha már lezárult volna élete
Úgy érzi már születésekor bizonytalanná vált jövője, további sorsa ( „S hogy nevetni megtanultam, / Sírni immár jól tudék” )
A költemény pesszimisztikus menetét a záró strófa bizakodóbb hangja fékezi le, mellyel megtöri a tragikus végkövetkeztetést (hogy élete teljesen értelmetlen), de ezt ironikusan is érthetjük:
„Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról…?
De megálljunk, ne, – ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.
Szende fényü szép szövetnek, –
Mely egyetlen-egy vigasz, –
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el –
Nincs az messze – síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!”
A lejtőn: (1857)
Elégikus hangnemű, balladisztikus dal, idő- és értékszembesítő vers
Már nyitóképében felidézi a halál-képzetet Poe: A holló című versére utalva:
„Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom.”A vers az értékszegény jelent az értéktelített múlttal állítja szembe: a beszélő saját jelenlegi lelkiállapotát a leszálló estéhez, emlékeit napsütötte, zöld virágos hantokhoz hasonlítja.
A szöveg három fő szóképe az este, a felhő és a lejtő, a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság, és a helyrehozhatatlanság kapcsolódik hozzájuk.
A beszélő hitét kétség váltotta fel, az élet útja már nem a magasba tör, hanem lefelé vezet a lejtőn, a halál felé.
A zárókép felidézi Ophélia tragikus halálát (Arany egyik legismertebb fordítása Shakespeare Hamlet-je); a párhuzam beszédes: ahogy Ophélia a Claudius diktatórikus hatalmának önhibáján kívüli vesztese, a lírai én a korabeli történelmi helyzeté:
„minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor –
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.”
Az örök zsidó: (1860 )
A nagykőrösi lírát összegző, lezáró alkotás
Első személyű, lételemző drámai monológ
Elégikus és balladai elemeket ötvöz
A költői én az utolsó versszakban a bolygó zsidót önmaga legmélyebb lelki tartalmaival azonosítja: ( „Szegény zsidó… Szegény szívem” )
A beszélő a keresés vándoraként tűnik fel a versben, az úton levés helyzetéből szólal meg, bevezetés nélkül, mintha csak belehallgatnánk egy már elkezdett monológba.
A belső feszültséget az otthonra találás óhaja, a pihenni vágyás és a megállást lehetetlenné tevő hajszoltság („Tovább!, tovább!” ) adja
A műben a lírai én szorongásának, a létezés értelmetlenségének, céltalanságának képei jelennek meg ( „ennék, de” )
A beszélőnek a létben való otthontalanságát és idegenségét a konkrét térre és időre való utalások teljes hiánya érzékelteti.
idősíkok:
hiányzik a múlt, a jelenhez a fenyegetettség, a jövőhöz a teher érzete kapcsolódik
A beszélő viszonya mindkét idősíkhoz szélsőségesen elutasító
Az idősíkok örök jelenbe csúsztatása a jövőtlenség képzetét kelti és állapotszerűvé teszi a helyzetet
A lírai én a kilátástalan helyzetéből az egyetlen kiútnak a szenvedéseitől megváltó halált látja, a zárlatban az emberi lét céljaként csupán a halál jelenik meg:
„Szegény zsidó… Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!”
Befejezés:
Arany János személyiségének alapvonása a zárkózottság, azonban az évek során ezt a tulajdonságát egyre jobban elfogadta és költői önszemlélete is elfogadóbbá vált. Kései verseiben már a megbékélés érzése, az élethez való ragaszkodás és a csendes derű is hangot kap.