Flaubert Bovaryné
A Bovarynéban semmi sincs, ami igaz lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
(FLAUBERT LEVELE LEROYER DE CHANTEPIE KISASSZONYNAK, 1857)
Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak “az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója” (Jean Rousset). Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. Ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni – az írói pályájának kezdetét jelentő – társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű “voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj” (Babits). Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen, aki “egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé állították” (Gyergyai Albert).
Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták.
Már az alcím – “Moeurs de province”, Vidéki erkölcsök – sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor – a “csupa aljasság, középszerűség 19. század” (Flaubert) – krónikájává tágul. (Az író szerint Bovaryné “olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni”; és amikor műve megjelent, legalább “húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné”.)
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye – a realista hagyományoknak megfelelően – pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville – “afféle mezőváros nyolc mérföldnyire” a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija, a Fecske köti össze napi járattal – hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról – és Itáliáról, Svájcról – ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).
Az egyhangú, szürke hétköznapokat mutatja be a cselekmény, “mozgalmasságát” a belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis “azok a legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag”, 1852).
Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt; kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának állomásai adják: házasság – kettős házasságtörés – halál (megvalósul az írói célkitűzés: “semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal, 1853). A regény (9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű “alapjában eléggé feszes 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki.” Ezért a “csomópontos” szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, “emelkedés”, csúcspont – csak az “újra feltűnő dolgok kitágították” Emma létét (II.15.). Bovaryné életének fordulópontjai részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik): a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.). (Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A “kettőztetés” eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek, Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család felemelkedése.
A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma Rouault hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete (“még a megyeszékhelyen is megállná a helyét”, Homais). Könyvfaló kékharisnya; életmintául szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között. (Unalmában “különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el”, irigyli a “viharos” életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból, akit tehetséges orvosnak vél, rögtön házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: “elhidegülését” Charles-tól – “miért is mentem férjhez?” -, akiben “fölsülése” után végképp minden bántja, “arca, ruhája léte” (II.11.), végül – tele “dühös vággyal, keserű gyűlölettel” (II.5.) – már az foglalkoztatja, “hogyan szabadulhatna meg tőle” (III.2). Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő (I.5.), az egész életét végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett világban él nem teljesen valóságos életet (“női Don Quijote”) – a színházban, ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, “egyszerre otthon volt lánykora olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében”; s “az élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben” (II.15). Mindig valami más környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát.
Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, “valóságos szakadékot”: megérezheti a “nagyvilági élet illúzióját”, s eltávolodik a kispolgári élettől; “a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni”, s később a “bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált” (I.8.). De nemcsak a bál emléke élteti: Léoné (“átkozta magát, miért is nem szerette”), majd Rodolphe-é is (ezt “bezárta szíve legmélyebb rejtekébe”) – egész élete folyamatos emlék- és múltidézés lesz.
Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések – csak az eléje kerülő lehetőségekkel foglalkozik: apja “örül, hogy megszabadul tőle”, ő pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy hagyják el Tostes-ot – a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa viszonyát Léonnal. “Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye, hogy kislányát, aki árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek” (E. Wilson). Először még “erényesnek és elérhetetlennek” látszik Léon számára, aztán egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének fokozatait: “szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját” (II.11.), “egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre” (III.5.), “ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó”; “egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött, mint egy főhercegnő” (III.6.) – “mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha”. Lheureux zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja; végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin beviszi Homais “capharnaumjába”. öngyilkosságának oka nemcsak a lelepleződéstől való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus eszményeiben. Emma egyszerűen “eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak. Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben ‘csak’ Flaubert-hősnő, Bovary felesége, komikus-megható férfipréda (Poszler Gy.).
Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban – Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.