Irodalom érettségi

Vörösmarty Mihály költészete

Életpályája

A Kisfaludy Károly által elindított folyamatnak, a magyar romantika kiteljesedésének legnagyobb alakja Vörösmarty Mihály (1800-1855). Az európai romantika nagyjai közül Byron, Shelley, Victor Hugo, Mickievics, Puskin állíthatók vele egy sorba.

Az ifjú Vörösmarty

Egy Fejér megyei kis faluban, az akkori Puszta-Nyéken (ma Kápolnásnyék) született 1800. december 1-jén elszegényedett katolikus nemesi családban. (Nadapon keresztelték meg, mert Nyéken nem volt katolikus pap.) Édesapja gazdatisztként 15 éven át irányította Nádasdy Mihály gróf nyéki uradalmát, majd “árendássá” lett: a gróftól haszonbérbe vette annak velencei birtokát. A család mindig anyagi gondokkal küszködött, a “tisztes szegénység” és a súlyos nyomor határán tengôdött. Ennek oka fôleg a kilenc gyerek felnevelésének, iskoláztatásának természetes kötelezettsége volt (4 leány, 5 fiú; Mihály volt a fiúk között a legidôsebb, a harmadik gyermek).

Hétéves korában apja beadta a lakásuktól nem messze lévô helvét hitű (evangélikus) iskolába, a gimnázium öt osztályát viszont 1811 novemberétôl 1816 júliusáig a ciszterciták székesfehérvári iskolájában végezte el. 1816 novemberében Pestre került a piarista gimnázium hatodik osztályába, a poetica classisba (poétika klasszisz; jelentése: költôi osztály).

A családot súlyos anyagi válságba sodorta az édesapa 1817-ben bekövetkezett váratlan halála. Vörösmartynak ekkor kenyérkeresô foglalkozás után kellett néznie, s gyámja révén már 1817 novemberében a Perczel családhoz került: Perczel Sándor három kisebb fiának nevelôje lett (Sándor, Móric – késôbb 1848-49 legendás tábornoka -, Miklós). Az elsô három évben Pesten lakott növendékeivel, s a tanítóskodás mellett elvégezte az egyetemen a kétéves filozófiai tanfolyamot.

1820 végén a családdal együtt Perczelék Tolna megyei birtokára, Börzsönybe, a Bonyháddal határos pusztára költözött. A börzsönyi idôszakban magánúton elvégezte az egyetemi jogi tanulmányokat is (félévenként vizsgázott Pesten). – E falusi magányban töltött két év minden tekintetben nagy hatással volt műveltségének tágítására, s egyúttal érzelmi élete új szenvedéllyel, a szerelemmel gazdagodott.

Perczel Sándornak szép könyvtára volt, s a közeli Bonyhádon két tudós, irodalmi tanulmányokkal foglalkozó pap élt: Egyed Antal plébános és Teslér László káplán. Az ô barátságuk sokat segített a fiatal Vörösmartynak a világirodalmi tájékozódásban. – 1816-tól szép számban maradtak fenn költeményei, sôt 1816 és 1825 között több lírai verset írt, mint késôbb egész pályája során – háromszáznál többet.

Börzsöny ifjúságának romantikus Tündérországa is lett: 1821-22-ben kezdôdött az a tiszta és reménytelen szerelem, mely Perczel Sándor legidôsebb leánya, Perczel Adél (magyarosan: Etelka) iránt lobbant fel a fiatal és szegény házitanító szívében. Áthidalhatatlan volt köztük a társadalmi különbség: a költônek minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa – hiába – e szenvedélyt, és visszariadjon a vallomástól. “Áldom ôt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény” – írta egyik levelében, s Etelka olyan eszményképpé nemesedett a szemében, mint amilyen Dante számára Beatrice volt.

1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt, s Görbôre ment Csehfalvay Ferenchez, Tolna megye egyik alispánjához “patvariára”, joggyakorlatra. Nevelôi állását csak ideiglenesen függesztette fel. – Ügyvédi pályára készült, s az volt a szándéka, hogy a joggyakorlat végeztével ügyvédi vizsgát tesz, s Pesten újra átveszi a Perczel-fiúk nevelését.

Görbôn nemcsak vidám jurátus pajtásokra talált, hanem itt került szoros kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival is. 1823-ban csapott a legmagasabbra a nemesi elégedetlenség, az ellenállás szelleme, s a vármegyék többsége a megyei autonómia sáncai mögé húzódva megtagadta Bécs újabb alkotmányellenes rendeleteinek végrehajtását: az adók felemelésének és 40 ezer újonc kiállításának követelését. Az új hazafias szellem a nemzeti feltámadás, az öntudatra ébredés illúziójával töltötte el a lelkeket. A nemzeti függetlenség kivívásának reménye és az Etelka-szerelem kínzó reménytelensége ihlette Vörösmartyt nagy “eposzának”, a Zalán futásának írására. Az irodalmi közvélemény abban az idôben semmit sem óhajtott inkább, mint egy nemzeti eposzt, a dicsô múltat a sivár jelen kárpótlásául. Ösztönzést, termékenyítô eszmét is jelentett Vörösmarty számára, hogy 1823 elején a Hébe című zsebkönyvben megjelent Aranyosrákosi Székely Sándor négyénekes hexameteres eposza, a Székelyek Erdélyben. 1823 ôszén már a Zalán futásából is elkészült néhány ének.

Az érett költô

A görbôi esztendô után Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését, s közben 1824. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát. A Zalán futása nagy sikere (1825 augusztusában jelent meg) arra az elhatározásra vezette Vörösmartyt, hogy pusztán az irodalomból éljen, független ember és író maradjon. 1826-ban vált meg végleg a Perczel-háztól. Az 1827-es év Vörösmarty számára a szomorú nélkülözések, a szegénység ideje lett. Barátai siettek segítésére, s 1827 decemberében megszerezték neki a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat és szépirodalmi melléklapja, a Koszorú szerkesztôi állását (1828-tól 1832 végéig szerkesztette e két orgánumot).

Kisfaludy Károly halála után (1830. november 21.) az ún. romantikus triász befolyása – köztük Vörösmartyé is – egyre erôsödött. – Az Akadémia 1830. november 17-én tartotta alakuló ülését, s ezen Vörösmarty Mihályt rendes taggá választották – rendszeres fizetéssel.

Elismert író lett, vitathatatlan tekintély az irodalmi életben. Irodalmi szerepét politikai színezet is kezdte gazdagítani: versei reagáltak minden lényeges eseményre. Az 1832-36-os országgyűlés feloszlatása alkalmából született meg pl. a Szózat. – 1838 elejétôl fogva a Csiga vendéglôben gyűltek össze rendszeresen az írók, színészek, tudósok, kritikusok, s ez a fogadó lett az otthona a Nemzeti Körnek (1846-tól Ellenzéki Kör), melynek elsô elnökévé Vörösmartyt kérték fel.

A költô rendezett, kiegyensúlyozott életét 1841-ben az alig húszéves Csajághy Laura iránti fellángolt szerelem dúlta fel. Laura Bajza József feleségének a testvére volt, Vörösmarty pedig egy házban lakott Bajzáékkal, s náluk étkezett. Az idôsödô és túlzottan is szemérmes költô érzelmeit elôször nem is a fiatal lánynak, hanem Bajzának tárta fel, s tôle tudta meg Laura is a valóságot. Ez a szerelem házassággal végzôdött, a menyegzôt 1843. május 9-én tartották Pesten.

A 40-es évek második felében már kevesebbet írt, s Petôfi mellett halványodni kezdett népszerűsége. Elfogadta a vértelen márciusi forradalom vívmányait, s a megalakuló Batthyány-kormány politikáját támogatta – Petôfivel szemben is. 1848-ban képviselôi mandátumot is kapott, s a nemzetgyűléssel együtt követte a kormányt Debrecenbe, majd Szegedre és Aradra. Állami állást is vállalt a szabadságharc idején: 1849 júniusában kinevezték a kegyelmi szék közbírájává.

A meghasonlott ember

A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte. “Elkárhozott lélekkel” bujdosott 1849-ben Bajzával együtt (Nagyvárad, Szatmár megye), majd 1850-ben Pesten följelentette magát a katonai törvényszéken. Kikérdezték, de elítéléséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán pörét felfüggesztették, s Haynau, Magyarország teljhatalmú kormányzója több képviselô társával együtt kegyelemben részesítette. A kedvezô hír Baracskán (Fejér megye) érte a családot, Vörösmarty ugyanis 1850 tavaszán itt vásárolt maguknak házat, pár hold földet, s szôlôt bérelt egy közeli faluban (Kajászószentpéteren). 1853 tavaszáig gazdálkodott Baracskán; ekkor szülôföldjére, Nyékre költözött mint bérlô.

Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt. Dolgozni, írni szeretett volna, de erre már alig futotta erejébôl. Mindössze néhány verset írt (alig van 6-7 befejezett műve 1849 után), de köztük van életművének kiemelkedôen nagy, felzaklató alkotása is, A vén cigány (1854).

Betegsége 1853 ôszén fordult komolyabbra. 1855 novemberében az egész család Pestre költözött, hogy a költô állandó orvosi felügyelet alatt lehessen, de 1855. november 19-én váratlanul meghalt. Temetése (1855. november 21.) a Bach-rendszer elleni nagyszabású nemzeti tiltakozásba torkollt.

Vörösmarty epikája

Vörösmarty elsôsorban lírai alkatú költô, elsô nagy sikerét mégis egy epikus igényű művel, a Zalán futásával aratta (1825). Szerzôje honfoglalási eposznak szánta, de fôleg lírai részletek láncolata lett belôle. Már Gyulai Pál helyesen állapította meg: “Vörösmartyban az epikus elôtt elhalványul a dramatikus, s az epikuson gyakran erôt vesz a lírikus.” Másutt megjegyzi: “Zalán futásának majd mindenik része kitűnôbb, mint az egész… Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indult ki, mint tisztán epikaiból…”

A műfaji kettôsség, a műnemek keveredése azonban (ez egyébként romantikus jellegzetesség) a saját korában nem okozott semmiféle megütközést. Az olvasó közönség a 19. század elején semmit sem óhajtott jobban, mint egy hôsi eposzt, hogy az a nagyszerű múlt dicsôségét ragyogtassa fel a sivár jelen kárpótlásául. Vörösmarty Zalánja ezt a felfokozott várakozást elégítette ki, s az irodalmi közvélemény lelkesülten fogadta ezt a 10 énekes, hexameterekben írt alkotást. – Az általános lelkesedés ellenére a maga korában is csak kevesen olvasták. Az elôfizetési felhívásra csupán 80 jelentkezô akadt, de ebbôl is mintegy 40 Vörösmarty közvetlen baráti körébôl került ki.

Nehéz olvasmány a Zalán futása: fárasztóvá teszik a részletes seregszemlék, az ismételten visszatérô csatajelenetek és párviadalok, Hadúr és Ármány küzdelmei (Vörösmartynak magyar mitológiát is kellett teremtenie a nagy világirodalmi eposzok mintájára). A fôcselekmény szála igen szegényes; a költônek egyetlen forrása az akkoriban népszerűvé vált Anonymus gesztája volt, de bôvebb adatokat tôle sem kapott, saját képzeletére kellett támaszkodnia.

Az eposz hazafiasságát nem is a cselekmény hordozza, hanem az epikát minduntalan átható líra. Igazi értelme, szándéka a jelenhez szóló felhívás, saját korának kritikája. A borongós, ossziáni hangulatú Elôhang (az elsô 34 sor) a Berzsenyi által megkezdett s a reformkor nagy romantikus témájává nôtt ellentétet: a régi dicsôség illúziója és a törpe jelen közti kontrasztot emeli ki (Ossziánról bôvebben Arany János ősszel című versénél). Az ifjú költô, a késô unoka a “puhaságra serényebb gyermekek” ellenében “az erôsebb jámbor apákat” idézi meg követendô ideálul. A “tehetetlen korral” szembeállítja a hôsi harci erényeket, a régi dicsôség fényes korszakát. “Az elmúlt szép tettek” felelevenítésével, a honfoglalást megéneklô “hadi dalával” akarja felrázni a jelen süllyedésének “riadó vak mélységét”, szeretné tettekre hevíteni a haza “nagyra törô tehetôsb fiait”.

A hanyatlást, a hajdani nagyság elvesztését Berzsenyi is, Vörösmarty is, mások is e korban erkölcsi okokkal magyarázták, s ebben az érvelésben ott rejlett a titkolt remény is: ha a hôsi példák követésre találnak, ha a jelenben feltámaszthatók a régi erények, az elkorcsosodással szemben helyreállítható a tiszta erkölcs, akkor még visszatérhet a bujdokló ôsi dicsôség, újra megteremthetô a “nemzeti nagylét”. Ez a hit éltette Vörösmartyt, a 25 éves költô a nemzet tanítója kívánt lenni.

A Zalán futásának van egy mélyen személyes oldala is: a véres csaták mellett, a fôcselekménytôl szerkezetileg is elkülönítve megjelenik az idill, a szerelem: deli Hajna és a kacagányos Ete boldog, beteljesült szenvedélye s a Hajnába reménytelenül szerelmes, ebbe a viszonzatlanságba bele is pusztuló délszaki tündér tragikus története. Vörösmarty boldogságvágya és az igazi boldogság elérhetetlenségének keserű kínja, az Etelka-szerelem teljes kilátástalansága zokog a Zalán futásának szerelmi epizódjában: “a költô minden szavát az elérhetetlen szépség és boldogság utáni vágy, a reménytelen szerelem fájdalmas nosztalgiája, a szeretett leány szépségének, bájának csodálata hatja át.”

Vörösmarty a Zalán futásában a gyakorlat erejével bizonyította a megújított magyar nyelv életképességét, a nyelvújítás diadalát. Hexametereinek könnyedsége, természetessége tanúsította, hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas az antik formák követésére. Még az eposzt kissé fanyalogva fogadó Kazinczy is dicsérte Vörösmarty hexametereit.

A Zalán futása után még két olyan terjedelmesebb epikus művet írt, melyben követendô példaként mutatja be a nemzeti múlt egy-egy dicsô korszakát: Cserhalom (1825 – egy ének), Eger (1827 – három ének). – Késôbbi alkotásaiban a múlt fokozatosan elkomorul, a történelem csupán háttér, s a nagy közösségi célokért folyó küzdelmek helyébe az egyéni tragédiák megdöbbentô világa kerül. Utolsó “eposza”, A két szomszédvár (1831 – négy ének) – e “kannibáli mű, ahogy Berzsenyi nevezte – a szélsôséges romantikával mutat rokonságot, s az emberekbôl való kiábrándulásról is vall, de pesszimizmusa egyben ítélet is a feudális világ rémségei felett, s már az ôsi dicsôség illúzióinak tagadása (a műben két ellenséges család tagjai a vérbosszú törvényeinek engedve az utolsó szálig kiirtják egymást).

Más epikus alkotásai – szakítva az elôbbiek történelmi témáival – a “lángképzelôdés” segítségével a tündér-romantika csodavilágába vezetnek: a korlátokat nem ismerô féktelen fantázia tombol a cselekményben, a képekben, a nyelvben. Ilyen a Tündérvölgy (1826 – egy ének) s A délsziget (1826 – két ének, töredék

Mindkét elbeszélô költemény tárgya a boldogság keresése; de csak a valóságtól elszakadt csodavilágban, a mesében találkozhatnak egymással boldog beteljesülésben a szerelmesek, csak itt érhetô el az igazi öröm, az élet célja. A Tündérvölgyben Csaba – Bendegúz fia – kimenti szerelmesét, Jevét – Dalma leányát – a tündér, a halál hatalmából, visszahozza a Tündérvölgybôl az élet számára, a földi szerelem boldogságába. – A töredékben maradt hexameteres A délsziget című művében is találkozik egymással a két szerelmes, Hadadúr és Szűdeli, de elsô csókjuk alkalmával hatalmas morajjal “megnyílt a sziget, és egymástól válva levének”. A befejezetlen műbôl nem derül ki, hogy találkozhatnak-e még. – E két mű témavilága: a boldogságkeresés, a tündéri és az emberi szféra kapcsolata majd a Csongor és Tündében tér vissza.

Csongor és Tünde

Vörösmarty több mint húsz éven át írt drámákat, 1821-tôl 1844-ig. Az ifjúkori kísérleteket is beleszámítva 16 ilyen műnemű alkotása van, de kiemelkedô remekmű csak egy akad köztük, a Csongor és Tünde (1830), mely Vörösmarty igazán nagy, soha felül nem múlt alkotása. Nyomtatásban 1831-ben jelent meg Székesfehérváron. A pesti cenzor ugyanis megtagadta a nyomtatási engedélyt, a székesfehérvári (egyik volt tanára) megadta. Ma sem világos, hogy min akadhatott fenn a cenzor, mit tartott elfogadhatatlannak.

Megjelenésekor nem volt semmi különösebb visszhangja: a közönség hidegen fogadta, az íróknak sem igen tetszett. Kölcseyt is csak a harmadik olvasás után “kapta meg”. 1831-ben így írt egyik barátjának: “Csongort olvasám Pesten, s mivel a drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban, s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképpen valók mellett is Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költô, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben.

A mű forrása egy 16. századi magyar széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Szerzôje mai tudásunk szerint egy Gergei (Gyergyei) Albert nevű, egyébként ismeretlen költô. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, szereplôinek túlnyomó részét, a népmesei motívumokat (tündérfa, a tündérlány hajának levágása, pörlekedô manók, a szerelmesek egymásra találását akadályozó vénasszony, végül a vágyakozó szerelmesek boldog újratalálkozása), a mű maga mégsem pusztán dramatizált népmese. Egyrészt egészen új szereplôket is felléptet Vörösmarty, többek között a három vándort s mindenekelôtt az Éj “gyászasszonyát”, másrészt alakjait és cselekményét oly bonyolult, többrétegű szimbólumrendszer fűzi össze, hogy a Csongor és Tünde méltán tekinthetô az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus műnek, kiemelkedô drámai költeménynek. Helye ott van a Faust és Az ember tragédiája között.

A mese magva ôsrégi: két szerelmes története, akik közül az egyik földöntúli lény, s kiket valami ármány elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a másik pedig keresi, s hosszas, küzdelmes kalandok után végre tökéletes boldogságban egyesülnek. A szerencsés vég, a keresett és végül is megtalált boldogság ellenére az egész művet valami keserű, fájó mélabú lengi át, rá ereszkedik az Éj sötét gyászfátyola.

A mondanivaló lírai jellegével függ össze Csongor jellemének és szerepének sajátossága: olyan drámai hôs, akinek céljai, vágyai voltaképpen nem egészen pontosan meghatározhatók, s belsô küzdelmet vív kétségeivel, tapasztalataival. Vele a darab legelején úgy találkozunk, mint aki eredménytelenül végzôdött vándorút végén csalódottan és kiábrándultan ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, szülei, otthona kertjébe. Elsô szavai ezek:

“Minden országot bejártam,

Minden messze tartományt,

S aki álmaimban él,

A dicsôt, az égi szépet

Semmi földön nem találtam.”

Kudarcának legfôbb oka minden bizonnyal az elvont cél. A “dicsôt”, az “égi szépet” itt az élet nehezen körülírható értelmével, céljával azonosíthatjuk, olyan különleges értékkel, amelyért valóban érdemes élni, semmi esetre sem a szerelmi vággyal. Úgy érzi magát most, “mint elkapott levél, kit süvöltve hord a szél”, nyugtalan, türelmetlen vágyódás él benne kudarcai ellenére is valami ismeretlen nagy, szent cél felfedezésére (“lelkem vágy szárnyára kél”).

Ez a mindenre kiterjedô vágy egy földöntúli lény, a tündérlány, Tünde konkrét szerelmében testesül meg, “tárgyiasul”. A “dicsôt”, az “égi szépet” nem a messze tartományokban lelte meg Csongor, hanem saját kertjében, hiszen Tünde érte és neki ültette az aranyalmafát, hogy egymásra találhassanak.

Két ellentétes világ, “két világszint” kapcsolólik össze a drámában, “a mű cselekménye a két szint határánál, érintkezési vonala mentén játszódik”. A két fôszereplô vágyódása is ellentétes: az “égi” Tünde a földre, a “földi” Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. E két szintet kapcsolja össze jelképesen a csodafa:

“Földben állasz mély gyököddel,

Égbe nyúlsz magas fejeddel,

S rajtad csillagok teremnek.”

A fôszereplôk a két szint határánál találkozni tudnak, de egymáséi lenni, igazán boldogokká lenni nem: Csongor csupán megsejtheti az igazi boldogság örömét. Az öncélúan gonosz Mirigy teszi lehetetlenné szerelmük beteljesülését. Pontosan nem lehet tudni, hogy Mirigy miért ellensége, gyűlölôje Csongornak, csak annyi derül ki, hogy Tünde aranyhajával leányát, majd pedig a megesett Ledért szeretné feldíszíteni, hogy Csongor nála leljen utált szerelmet, s így kiszolgáltassa állati ösztöneinek. Ha Csongor beleesnék ebbe a csapdába, lemondana az embert fölfelé emelô, ég felé vivô vágyakról is. Mirigy a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója, az életünket, sorsunkat tönkretenni akaró, véletlenszerűen befolyásoló ember alatti erôk képviselôje, “aki az emberben növô s a boldogságot jelképezô életfa tövében mindig ott ül” (Bécsy Tamás).

Az ifjú hôs Tündét elveszítve a “dicsô”, az “égi szép”, a tökély, a teljes harmónia vágyát már meg tudja nevezni, de hogy “Tündérhon” hol található, hogyan érhetô el, azt nem tudja. Ezért faggatja oly fáradhatatlanul a döntések, a “tévedések hármas útjánál” a célra vezetô, a tündéri “üdlak” felé mutató út felôl a három vándort.

Itt, a hármas út vidékén Csongor nemcsak a saját boldogságát. hanem az emberekét is keresi. A “vándorok” – egy-egy óriásira növesztett szenvedély képviselôi – (a kalmár, a fejedelem, a tudós), akik oly szemellenzôs makacssággal hisznek önmagukban, saját céljaikban, útjuk helyes irányában, három különbözô életideált, magatartásformát testesítenek meg: a pénztôl, a hatalomtól s a tudománytól várják önzô boldogságukat. – A három vándor felléptetése közvetlenül is megszólaltatja a Vörösmarty-versekben olyan gyakran megjelenô gondolatot: mi teheti boldoggá az embert, mi dolgunk a világon? (pl. A merengôhöz)

Csongor álmai teljességéhez képest értéktelennek, üresnek találja a vándorok ajánlatát, s elindul – szándéka szerint – saját célja, Tündérhon felé:

“Oh szerelem, gyújts csillagot utamra

S te légy vezérem Tündérhon felé!”

Csongor másodszor is elindul megkeresni most már a Tündében megvalósuló “dicsôt”, “égi szépet”; az ördögfiak örökségével – ahogy Balga mondja: “égen csillagon össze-vissza nyargalózva – eljut a Hajnal birodalmába, de Mirigy ármánya, Kurrah csalása s a jóskútból elôlengô lányalak kacér csábítása megakadályozza a Tündével való találkozást: az ember nem szakadhat el a földtôl, a boldogság nem érhetô el az irrealitás világában. Kiábrándultan, csalódva és megcsalatva, ô, aki a mindent vágyott elérni, sehová sem jutott. Második vándorútjának végén, újra “fellépve” a hármas útra, az emberi lét céltalanságáról, abszurditásáról elmélkedik.

Csongor a kétségbeesés mélyére jutott: a puszta vegetatív állati lét is – a hangya-lét, csiga-lét – értékesebbnek, tartalmasabbnak, többet ígérônek tűnik az emberi sorsnál. Elôbbi végkövetkeztetéseit felerôsíti, hogy újra találkozik a három vándorral: céljaikban, hitükben, reményeikben csalódva, összetörten az ellenkezô irányban mennek most, mint legelôször. Csongor úgy dönt, hogy kivonul az emberi társadalomból, a magányt választja utolsó mentsváraként, s belép az ôsi otthon elvadult, gondozatlanul hagyott kertjébe.

“El innen a magánynak rejtekébe,

El, ahol ember nem hagyott nyomot!” – mondja lelépve a hármas útról.

Csongor tragikus eszmefuttatását az Éj monológja helyezi kozmikus távlatokba: a semmibôl születô és semmivé váló világegyetemben az emberi nem és benne az egyes ember léte pillanatnyi közjáték csupán, így maga az emberi történelem is kilátástalan, értelmetlen. Abszurd és céltalan az ember sorsa.

Ennek az értelmetlen és céltalan létnek az igazi szerelem: az égi és a földi érzés harmonikus egybeolvadása adhat – ha adhat egyáltalán – valami valós tartalmat, célt, amiért még élni érdemes – errôl vall a darab borongós befejezése. A megoldás az eszményinek kibékülése a valóval: Csongor nem juthat el Tündérországba, Tünde pedig földi szerelméért ki van tiltva onnan – az Éj “büntetése” következtében “századok helyett rövid gyönyörnek kurta éveit” kell a földön élnie. Egyesült a két világszint: a tündéri földivé is lett (teljesen nem vesztette el tündér voltát Tünde), a földi pedig megnemesedett. Tündérország nem az övék, de a földön mennyet alkotnak maguknak. A világ értelmetlenségével, a pesszimista módon megítélt társadalmi élettel Vörösmarty csak a “háboríthatatlan”, a világ bajairól tudomást nem vevô, a politikának hátat fordító “megzavarhatatlan” szerelmet tudja szembeállítani. A gyönyörfáról a szerelem beteljesülésének jelképeként hull az aranyalma, “s messzirôl im ez ének hallatik”:

“Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

Gyászosra hanyatlik az égi ború:

Jôj, kedves, örülni az éjbe velem,

Ébren maga van csak az egy szerelem.”

A darab végsô kicsengése erôsen pesszimisztikus: a rideg és szomorú éjben, az ember szomorú világában csak a szerelem ôrizhette meg érték-voltát. (Ez a boldog-szomorú “záró” dal eredetileg az elsô felvonásban kapott helyet, s ez a négy sor volt legelôször kész a darabból.)

A Csongor és Tünde kétségessé teszi a realitásoktól elszakadó, azokkal nem számoló álmokat, a testetlen illúziókat, a szerelem puszta légiességét. “Ember vagyunk, a föld s az ég fia” – írta a Gondolatok a könyvtárban című nagy művében. Az ember e kettôsségét vetíti ki a drámai költemény Tünde és Ilma, illetve Csongor és Balga párhuzamaiban. A szereplôpárok egyrészt a maguk égi szárnyalásával, érzelmi fennköltségével, másrészt földhöz tapadt vágyaikkal, esetlen vaskosságukkal nemcsak egymás kritikáját fejezik ki, hanem természetes egységüket, összetartozásukat, szétválasztásuk komikumát, értelmetlenségét is. Pl. Csongor a csillagok között repülve is éppen oda jutott, ahová Balga kordélyával a földi vert úton. A bekötött szemű, vak szerelem egyaránt tragikomikus, akár Balga öleli a rogyadozó karosszéket, akár Csongor kergeti hiába álmait.

A cselekmény idôtartama egyetlen kozmikussá növesztett nap: éjféltôl éjfélig tart a mesés történet.

“A magyar költôi nyelvnek legszebb diadala e mű” – állapította meg róla Beöthy Zsolt (1848-1922) jeles irodalomtörténészünk. S valóban: “meséset és valóságosat, tündérit és parlagit, fennköltet és rútat, szárnyalót és botorkálót, játékot és filozófiát, bűnöset és bájosat, reálisat és irreálisat ilyen harmonikus egységbe fonni” magyar irodalmi alkotás eddig nem volt képes (Tóth Dezsô).

Versformája is változatos: a dialógusok általában négyes vagy negyedfeles trocheusi sorokba rendezôdnek – rímesen és rímtelenül is.

Új életcélok felé

A Csongor és Tünde válaszával szemben (a boldogság csak a magánélet intim szférájában, a társadalmi küzdelmektôl elfordulva képzelhetô el) A Rom (1830) című elbeszélô költemény a boldogságkeresésnek új, mélyebb tartalmat ad. Rom isten három álmát teljesíti a fôhôsnek, “a hírben ragyogott fejedelmek végivadékának”, akit a távoli “honni vidékrôl sors és szerelem üldözött el Siva kietlen sivatagába. Elôször édeni táj boldog pásztora lesz, majd ifjú barátok közt él vidám, szórakozásokkal teli életet, végül harmadik álmával megkapja a tiszta szerelem tündéri boldogságát is s a meleg családi otthon igézô harmóniáját. Boldogsága mégsem tökéletes, megzavarja azt egy közelben élô elnyomott nép szenvedése.

A Rom éppolyan körkörös szerkezetű, mint a Csongor és Tünde: a költemény végén újra megjelenik az értelmetlen üresség, a puszta sivatag képe, s a fejedelmek végivadéka “nôtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve” “a rideg országnak szomorún elhagyta homokját”. – A Rom nagy tanulsága, hogy az egyén sem lehet boldog olyan országban, mely boldogtalan; elképzelhetetlen az egyéni boldogság a közösség boldogsága és szabadsága nélkül. Ez a felismerés elôremutató annyiban, hogy jelzi már a közösségi és a magánélet meghasonlott szembeállításának tarthatatlanságát, s új tájékozódási irányokat jelöl ki Vörösmarty költészetében.

A húszas évek romantikája, nemzetszemlélete elmúlóban volt, a borongó, a múltba visszatekintô és visszavágyódó “eposz” idôszerűtlenné vált, halványodott az ôsi dicsôség fénye. A jelen, illetve a jövô felé fordulás, az álmokkal leszámoló nagyobb valóságigény elôkészítette Vörösmarty költészetében is a hamarosan bekövetkezô nagyobb fordulatot.

Széchenyi István Hitel (1830) című művének Végszavában olvasható az a már idézett jóslat, tanács, mely ettôl kezdve megváltoztatta a nemzeti közvélemény hangulatát és szemléletét. – Széchenyi könyvének rendkívüli hatása összeolvadt azzal a riadalommal, amelyet az 1830-as francia forradalom híre, majd az 1831-es felvidéki kolerajárvány idézett elô. A jelen és a jövô sürgetô reformjai felé fordult a közfigyelem, az 1832-es országgyűlésen megerôsödött a nemesi ellenzék: mindez magával hozta az új tematika megjelenését is az irodalomban.

Az új társadalmi-erkölcsi célkitűzések, politikai jelszavak tömör megfogalmazásának igénye hozta létre a 30-as évek elején az epigramma-költészet fellendülését. Vörösmarty költészetében is ekkor már együtt van mindaz a gondolati tartalom, mely késôbbi nagy lírájában uralkodni fog: az alkotó, tettre kész hazafiság sürgetése, illetve a nemzeti ügynek általános emberi problémaként való látása. Két epigrammát feltétlenül ki kell emelni a sok közül: a Pázmánt (1830) és a Magyarország címerét (1832). Ezekben már a Szózat költôje áll elôttünk.

Szózat

Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, abban a válságos történelmi pillanatban, amikor nyílt szakításra kerül sor a bécsi udvar és a magyarság között. A nemzet sorsdöntô napokat élt át, s a félelem és a rettegés e légkörében, ezekben a jellempróbáló napokban, amikor kockázatos volt jó magyarnak lenni, szólalt meg a költô rendületlen hűséget, hazaszeretetet követelve.

Vörösmarty művészetében ettôl kezdve a líra lesz az uralkodó műnem, s Szózatában nagy hazafias és gondolati költészetének elsô remekművét alkotta meg.

A költemény jobb megértése végett hasznos lesz mindenekelôtt magát a versformát tüzetesebb vizsgálat alá vetni. Az ún. skót balladaforma, a félrímekkel ellátott nyolc és hat szótagos jambusi sorok váltakozásából felépülô négysoros strófaszerkezet, nem volt ismeretlen ekkor a magyar lírában. Kölcsey 1817-ben ugyanebben a formában írta meg Fejedelmünk hajh! vezérünk hajh! című, a borongós pesszimizmustól “a vér szent mezején” gyôztesen feltámadó “szép hon” látomásáig ívelô költeményét. Témája ennek is a múlt tragédiájából táplálkozó honszerelem, a végzettel dacosan szembeszegülô, bátor és gyôzelmes szabadságharc, mely képes megtörni végül is a múlt katasztrófasorozatát.

Maga a forma, a formában megjelenô verszene csupa izgatott, zaklatott ellentmondást rejt magában. – A hosszabb és a rövidebb sorok folytonos váltakozása minduntalan megtöri a dallamot – nyugtalanságot, feszültséget teremtve ezzel is. Mindezt csak fokozza, hogy a rövidebb, tehát a hat szótagos sorok rímelnek csupán, s így a rímtelen nyolcasok s a rímes hatosok között újabb szembenállás keletkezik. Sôt, ha alaposabban szemügyre vesszük a szöveget, észre kell vennünk, hogy a rímhívó és a rímszavak a hat szótagos sorok végén a versszakok túlnyomó többségében egyben mondatlezárások, egy-egy gondolat hangzásbelileg is hatásos befejezését jelzik, a nyolc szótagos sorok pedig kivétel nélkül átlépések (enjambement-ok) a következô sorba: ez is a két sorfaj közti különbséget, eltérést emeli ki. Mindössze két versszak, a 9. és a 10. jelent határozott, egyértelmű kivételt az elôbb megállapított szabályosság alól, s némileg a 6. is, ennek az eltérésnek viszont a mondanivaló szempontjából fontos szerepe van.

Hasonló ellentmondások, ellentétes tendenciák vehetôk észre a tiszta ritmusideál és a megvalósult ritmus között is. Az emelkedô jambusi lejtés gyors pergetését egyrészt a spondeusok fékezik, lassítják, ezáltal a lüktetést tompítják, a vers megfelelô helyein ünnepélyesebbé téve így a mondanivalót, igazodva az egyes képek statikus vagy dinamikus voltához, a nagy erejű kijelentések, illetve fellobbanó szenvedélyek nyugodtabb vagy izgatottabb jellegéhez. Az egyes strófákban 1 és 8 között mozog a lassító spondeusok száma: a legtöbb található belôlük a 2. és természetesen a 14. versszakban (8), a legkevesebb a 8. (1), valamint a 9., a 11. és a 13. strófákban. Elenyészô számban trocheusok és pürrikhiuszok is meg-megakasztják az ideálisnak tartott ritmust.

Másrészt ebben a költeményben is feltűnô az ütemhangsúlyos verselésnek az emelkedô jambusokkal szembeforduló ereszkedô lejtése, s ez újabb feszültséget, nyugtalanító mozzanatot visz a versbe. S ebbôl a szempontból is a rímekkel megkülönböztetett hat szótagos sorok a szembeszökôek: közülük a 28-ból 17 tiszta felezô 6-os, de a többiekben is érvényesül ez a ritmus, legfeljebb az ütemhatár szó belsejébe kerül.

Összegezve tehát: maga a versforma, a versdallam zaklatottságot, erôs belsô feszültséget, egymásnak ellentmondó, egymással szemben ható tendenciákat rejt magában, s így természetes kerete a romantikában amúgy is kedvelt érzelmi-hangulati ellentétek, erôs és végletes szenvedélyek kifejezésének. Ez a versforma a Szózat megszületése elôtt már kedvelt s gyakran használt versképlete volt Vörösmartynak, 1835-36-ban pedig egyszerre több költeményét is ebben a formában írta.

A Szózat – felhívás, kiáltvány, szózat a magyar nemzethez, s ez a jellege alakítja ki a szónoki beszédre emlékeztetô szerkezetét: a legfontosabb tétel, a felhívás lényege a mű kezdetén azonnal megjelenik, s az egyre erôteljesebb érvsorozat után, immár a múlt, a jelen és a jövô szemszögébôl is igazolva, kétségtelenné téve nyomatékosabban, paranccsá erôsödve ismét elhangzik a költemény végén.

Vörösmarty nagy költészetének ez a nyitánya az egész nemzethez szól. Az egész nemzethez, de úgy, hogy az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensôséges kapcsolatot létesít az olvasóval (a hallgatóval), a rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja. Ellentmondást nem tűrô érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyôzni mondanivalója igazságáról a költô, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítô vagy riasztó alternatíváját. Rejtôzô félelmeket, bujkáló, fel-feltörô látomások rémét, az ezredévi szenvedésbôl logikusan levonható, keserű következtetéseket legyűrve, visszautasítva, önmagát legyôzve és meggyôzve szólaltatja meg újra a vers végén az indító gondolatot. Ez a belsô vita, a reménytelenség és a remény, a hitetlenség és végül is a jövôbe, az életbe vetett hit megrendítô küzdelme adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét.

Az elsô két versszak 6, illetve 8 spondeussal lelassított ünnepélyes sorai a megilletôdöttség komolyságával intonálják a költeményt, s a késôbb megtalált “rendületlenűl” a maga hosszú zengésével, élénk ritmusával szinte kiválva a többi szó közül különös nyomatékot kap.

A “hazá”-hoz kapcsolt két fônévi (bölcsôd – sírod), majd ennek szinonimájaként a két igei metafora (ápol – eltakar) a haza fogalmát van hivatva megmagyarázni, pontosítani: a haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete. Az egyes léten belül szembeállított múlt és jövô ellentétes pólusai között még szelíd, mondhatnánk intim, idilli érzelmek húzódnak meg: a születés bensôséges öröme és a kikerülhetetlen elmúlás mélabúja, a fölnevelô gondoskodás gyöngédsége és az elnyugtató szeretet szomorúsága. A bölcsô és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következô versszak inkább fogalmi nyelven elhangzó parancsát, azt ti., hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetôség, a “nagy világ” nem adhat otthont számára. A haza és a nagy világ itt még egymással szemben álló fogalmak: az egyik befogad, a másik kizár, s ebbôl fakad az újabb ellentéteket felvonultató két sornyi megállapítás:

“Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

Megkülönböztetett, kiemelt szerepe van ennek a két sornak: a ritmusideáltól, a ritmusnormától ez a kettô tér el a legerôsebben (a 7 versláb közül 6 spondeus), s a nyújtott, lassúbb lejtés mintegy külön is figyelmeztet a gondolat fontosságára. Itt csendül fel elôször alliteráció (vagy verjen), s az elsô versszak intimebb, családiasabb hangulatát komorabb színbe vonja a sorscsapás lehetôsége.

Vörösmarty a Himnusz jóságos, ajándékozó, bűneinkért igazságosan sújtó, de gyarlóságainkat esetleg megbocsátó Istenével szemben a Sorsot, a Végzetet említi. A Sors pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan, indokolatlanul, erényeinktôl vagy bűneinktôl függetlenül áld vagy ver, nem a Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek. A művelt olvasó tudatában a görög tragédiák atmoszférája asszociálódik e sorok olvasásakor.

S a következô három versszak (3-5.) épp ezt, az igazságtalan Sorssal szembeszálló hôsies küzdelmet mutatja be, a korábbi bensôséges hazafogalmat kiegészítve az ezeréves múlt történelmi eseményeivel, tanulságaival. Az anaforás (a verssorok elején található ismétlések) helyzetben ismétlôdô közelre mutató névmások sora (itt, itten, ez) az indulatok erôsödését, az érvelés fokozódó hevességét jelzi, s újra meg újra szoros kapcsolatot teremt a jelen és a diadalokat is, vereségeket is hordozó múlt között. Az “ezredév” a Szózat történelemszemléletében már nem csupán “régi dicsôség”, csodált és elérni kívánt eszménykép, mely a kisszerű, elkorcsosult, tehetetlen korral, a jelennel áll szemben, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott váltakozó sikerű küzdelemsorozat, bátor szembefordulás önnön hibáinkkal, a belsô viszállyal s a Sors csapásaival, a “balszerencsével”. Az alliterációk gyakorisága e három strófában, a 19. században is régiesnek ható múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, megrendült büszkeséget rejt a sorok közé.

A jelen tehát nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A Végzettel való viaskodás következménye szenvedések, veszteségek ellenére is a kiharcolt élet, s ez végeredményben diadal a Sors ellenében. A “Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán” többszörös inverziója s az “él” ige sor eleji hangsúlyos helyzete ezt a dacos, a harcos múltat és a kockázatos jelent vállaló öntudatot sugározza.

A 7. versszaktól kezdve egy másik idôsík, a jövô dominál a költeményben, a múlt és a jelen ezentúl már csak egy-két utalásban szerepel. A költemény legfontosabb, leginkább vitatott része a következô hat szakasz.

A magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet küzdelmes múltja, ezredévi szenvedése jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért, szembeállítva most a Végzettel “a szabad világ kiérdemelt szolidaritásának erkölcsi erôforrását is” (Tóth Dezsô). – Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erô és szent akarat összefogásának? Hogyan alakul a jövô? Ezek a kérdések kínozzák a költôt, akinek gondolatai már csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak elutasítva minden közbülsô lehetôséget.

A 8. versszak felgyorsult, tisztán jambusi sorai (csak egyetlen spondeus található itt) a szenvedélyes tiltakozás izgalmát közvetítik: a költô az ezredévi szenvedés, a mégoly hôsi, múltbeli küzdelmek hiábavalóságának rémével viaskodik, s a tiltakozás heve a 9. strófában sodorja el elsô ízben a második sorok eddig szokásos mondatzárását: az elsô sorban indított mellékmondat egyetlen lendülettel fut a szakasz végéig.

A tiltakozásnak azonban nincsenek érvei, csak indulatai: a versszakok kezdetén makacsul megismételt “Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen küzdelmeinek, áldozatainak értelmetlenségét, s csak az aggályokat legyôzô, a kételyeken felülemelkedô hit söpri el az átoksúly fenyegetését. Ez az alig, illetve nem indokolt, de konok, szenvedélyes hit munkál tovább a 10. strófában, hirdetve a százezrek óhajtotta jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak a szükségességét. A megbomló verszene (5 spondeus, 2 trocheus, 1 pürrikhiusz), a második sor belsejébe esô mondathatár s az enjambement a sor végén mintha valami zavart, megtorpanást jelezne. A “Még jôni kell, még jôni fog” ismétlése és sorrendje ugyan még az elôzô versszakokban kiküzdött hitet és reményt fejezi ki, de a “jobb kor” nem képes megindítani Vörösmarty képteremtô fantáziáját: nem látja, nem tudja elképzelni azt. S ha van vallásos, illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé.

Ezzel az áhított, de látni nem látott jobb korral szemben rögtön megjelenik az élet vagy halál alternatívájának negatív pólusa: a megsemmisülés nagyszabású romantikus képekben festett, nyolc sorra terjedô látomása. A “jôni fog, ha jôni kell” megfordított sorrendisége a Végzet könyörtelen közeledését sejteti, s ismét visszalendül a költemény dallama az elôbbi megtorpanás után a lüktetô jambusi ritmusba. Ezt a másik lehetôséget Vörösmarty vizuálisan láttatja: a rímhelyzettel kiemelt “halál” felidézi a vérben álló ország képét, az egész nemzetet elnyelô sírgödör iszonyatát, a gyászoló milliókat, a magyarságot megkönnyezô népeket. Ismerôs látomások ezek: nemcsak Vörösmarty költészetében kísértenek, ott sötétlenek a korai magyar romantika alkotásaiban, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Károly műveiben is.

A Szózat nemzethalála azonban nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a korábbi versszakokban felidézett múlt történelmi tapasztalataival összhangban a kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembeszálló, a jövôért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus, de egyben elismerést is kiváltó elbukása. (A “nagyszerű” szónak a maga korában “egyetemes”, “teljes”, “az egész nemzetre kiterjedô” jelentése volt, csak az utókor értelmezte “felemelô”, “dicsô”, “hôsi” értelemben, de ehhez – természetesen – már joga volt, hiszen a szó jelentésváltozáson ment át.) A nagyszerű halál nem csupán egyetlen, hanem minden nép tragédiája is egyben.

Nem pesszimista jóslatról van szó, csak a jobb korral szemben ama másik lehetôség számbavételérôl, és ha kell, vállalásáról is, ám ez a lehetôség – érthetôen – jobban izgatta a költôt, s szinte akaratlanul is többet foglalkozott vele.

A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz, s felhangzik újra a verset indító két strófa, az elsô versszak azonban néhány stiláris változtatással: az állítmány a szakasz élére kerül, s így a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erôsödik. Az intimebb hangulatot sugalló kezdeti metaforákat mozgalmasabb képek, igenévi, igei metaforák váltják fel, az “elbukál” ige pedig újra felidézi a tragikus halál vízióját. De nemcsak ennyi a változás a vers lezárásában: a 13. strófa stiláris módosításai az ünnepélyesebb lassúságú elsôvel szemben a ritmust is megváltoztatták: tisztábban lüktet, magabiztosabban zeng az utolsó elôtti versszak, éreztetvén ezzel is a belsô harcok viharának megcsillapodását, a kiküzdött harmóniát, a döntés biztosságát. De a változatlan szövegű utolsó versszak is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába sűrítette mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, melyek a vers folyamán megszólaltak, s így a záró négy sornak is egészen más az akusztikája: a hazához ragaszkodó rendületlen hűség új értelmet nyer, most már magában foglalja a balszerencsés múlt után a jelen megpróbáltatásait s esetleg a nagyszerű halált is vállaló elkötelezettség parancsát.

A Szózat erkölcsi és esztétikai értékét, szépségét az ellentétes végletek közt hányódó belsô vívódásnak az az ôszinte feltárása adja meg, mely a jobb kor, az emberibb jövô érdekében mozgósítva nem tagadja le a küzdelem kockázatát sem, hanem bátran szembenéz a bukás lehetôségével is. Ez a bátor ôszinteség teszi végül is optimista kicsengésűvé a költeményt: harcba hív, elszánt küzdelmet, hôsi helytállást követel, nem a véres harctól, legfeljebb a bukástól riad vissza.

“A haza s emberiség” költôje

A Szózattól fogva – tíz éven át – Vörösmarty a reformkori harcok nagy költôje. A közösségi tematika uralkodik verseiben, s a lírikus Vörösmarty a 40-es években jut el költészete csúcsaira. Elsôsorban az óda és az elégia lesznek meghatározó műfajai, de az óda klasszicista egyneműségét a belsô nyugtalanság és öngyötrô vívódás a rapszódia felé sodorja.

Híres epigrammája, mely hatalmas ódává mélyül, A Guttenberg-albumba (1839). Alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg Jánosnak a tiszteletére. Ebben meg is jelent Vörösmarty költeménye magyarul és gyönge német fordításban (a könyvnyomtatás 400. évét ünnepelték).

A vers egyetlen mesterien felépített körmondat: a négy elôrevetett, egy-egy disztichonba sűrített feltételes mellékmondat párhuzamos fokozást tartalmaz. Az ötödik feltétel – várakozásunkkal ellentétben – az elôzô négytôl eltérôen nem egy, hanem két disztichonra bôvül, s azáltal fokozza érdeklôdésünket, hogy késlelteti a fômondat csattanós bekövetkezését. A “Majd ha” anaforával kezdôdô feltételek (a 3. kivételével) maguk is kapcsolatos mellérendelô összetett mondatok, méghozzá az elsô és az utolsó három, illetve négy tagmondatból áll.

A versnek tulajdonképpen ünneprontó célzata van: Vörösmarty arról ír, hogy most még nem lehet ünnepelni Gutenberg emlékét és találmányát, a kultúra terjesztésének eszközét, hiszen nem valósult meg az az eszményi világ, a béke és az igazság uralma a “föld népsége” között, melyet a műveltség általános elterjedésétôl vártak a kor gondolkodói. Az egyes feltételek felsorolásából bontakozik ki az emberiség alapvetô problémáit megoldó jövônek a felvilágosodás szellemében fogant, de az utópista szocialista eszmékkel is érintkezô víziója. A versben még nincs kétség, fenntartás, a hiábavalósággal vívott gyötrelem: a még ki nem kezdett humanista optimizmus ezért tudja ily tömören felvázolni az emberiség vágyott állapotát.

Az elsô két sor (1. feltétel) a felvilágosodás követelését sürgeti: az áltudományok megszüntetését; képeiben, az “éj” és a “kitörô napfény” szembeállításában is az elôzô korhoz kötôdik. – Az örök béke megvalósulásának óhaja (2. feltétel) nyelvi-képi anyagában már dinamikusabb, erôteljesebb, felzaklatóbb: megszemélyesíti az “erôszakot” (durva kezébôl kihull a kard) és a “cudarítja” ige (Vörösmarty alkotása) segítségével a “gyilok” fogalmát is. – A 3. feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését, a “népzsaroló dús” és a “nyomorú pórnép” szembenállásának feloldását óhajtja. Nem hirdet vagyonegyenlôséget, csupán a társadalom minden tagjának erkölcsi megnemesedését, felemelkedését, “emberiségre javulását”. Felfogása szerint az értelmetlen harc mindkét szemben álló felet elemberteleníti, dehumanizálja: a dúst is, a nyomorú pórnépet is egyaránt “barommá”, “ördöggé” alacsonyítja. Az emberi társadalom átalakulását békés fejlôdésként képzeli el. – A 4. feltétel “kelet” és “nyugat” kulturális kiegyenlítôdését, a józan ész okosságának és az “áldozni tudó szív” jóságának harmóniáját követeli. – A négy sorra bôvülô 5. feltétel a legtágabb, tartalmát tekintve a legigényesebb: az eszményi társadalom, a vágyott emberi világ létrejötte csakis a “nagyvilág” összefogásával, a “föld népségének” megegyezésével, az “égi” igazság alapján valósulhat meg. Ez a távoli jövôbe helyezett, utópikusan elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó diadal, méltó emlékjel Gutenberg számára.

Vörösmarty és annak a kornak utópista szocialistái úgy képzelték el az igazságos, értelmes emberi világ megvalósulását, hogy a műveltség egy magas szintjén a szemben álló felek belátják az osztályharc értelmetlenségét, az emberek majd “egymást szívben átkarolják”, s uralkodni fog “igazság, szeretet”.

Ez a hit rendült meg a Gondolatok a könyvtárban (1844) című hatalmas filozófiai elmélkedésében. – A költemény egyetlen kínlódó monológ, tele kétséggel, tépettséggel, belsô és önmarcangoló vívódással: “rettenetes pesszimizmus és vakremény hullámai váltják egymást vagy ömlenek át egymáson” (Szauder József). – (A vers kezdetének megértéséhez tudni kell, hogy a legelsô szó, a “Hová” nem kérdô, hanem vonatkozó névmás, tehát így értendô: “Ahová most belépsz, tudós, gondold meg, hogy…) Toldy Ferenc irodalomtudós 1844-ben végigvezette Vörösmartyt az Akadémia könyvtárán. Ebből az élményből született 1844-ben a Gondolatok a könyvtárban című vers. Műfaja rapszódikus bölcselő óda. Hangneme zaklatott, retorikus. A versben sok a kérdő és felkiáltó mondat, ez nyílván töprengést jelez. A vesforma shakespearei drámai jambus. A vers drámai töprengés az emberiség sorsáról. (Miért e lom? Ment e a könyvek által a világ elébb? A könyv a kúltúra, a tudás sszímbóluma, a könyvtár pedig az évezredek alatt felhalmozott tudásé. A költő a rengeteg könyv láttán ellentétet fedez fel a könyvek lapjára írt szöveg és a könyvek anyaga, az elhasznált rongyok között. (az 1800-as években a papírt kizárólag rongyból készítették) („Országok rongya, könyvtár a neved!”) A könyvekben leírt nemes eszmék nem jobbították meg a való életet, s ha valaki ilyet állít, hazudik. „Írtózatos hazudság mindenütt!” A hullámvölgyből egy tétova kérdőmondattal kezdünk emelkedni: „De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilágamellett dolgozának?”A költő töprengése azért drámai, mert négy verssoron belül a mélybe zuhanunk, majd újra felemelkedünk. Látjuk az amerikai rabszolgatartók embertelenségét és a rabszolgák nyomorát, de ennek ellenére”….mégis, mégis fáradozni kell!” A költő egy olyan világ képét vetíti elénk, ahol ”igazság szeretet” uralkodik. De a tökéletes társadalom nem lehet tartós (újra a mélybe zuhanunk), a széthullása után mindent újra kell kezdenünk. A vers befejezése bizakodó. A jobb jövőért dolgozni és harcolni kell. A jobb jövőért végzett munkának az ad igazán értelmet, ha saját nemzetünket „vívjuk ki a mély süllyedésből”

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!” 

A mű 122 sorból áll, szerkezete rapszódikus ellentétekre és azok feszültségkeltő hatására épül. Ezek az ellentétek addig fokozzák a feszültséget, míg a költő már azt is megkérdőjelezi, ment-e egyáltalán a könyvek által a világ elébb. A válasz igen de csak azért, hogy egyesek számára még szörnyűbb legyen és hhogy az igazságtalanság még kifinomultabb formákat ölthessen.

A vers egyik szervező elve az eszme és a valóság közt feszülő ellentét, valamint a belső feszültség által uralt gondolatmenet. A vers első sorában utalást találunk Dante Isteni szinjátékábol a pokol bejárata feletti felíratra. („Hova lépsz most, gondold meg óh tudós…”-„Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel”)

A versben ellentétek és költői kérdések találhatók, a vers rímtelen sorokból áll

A költemény abból a döbbenetbôl, “rettentô tanulság”-ból indul ki, mely már megjelent A Guttenberg-albumba című epigrammában is a “népzsaroló dús” és a “nyomorú pórnép” ellentétében. Ott még az “emberiségre javulás” reménye legyűrte a kételyeket, itt már a reménytelen kétségbeesés hangja zokog fel: ezen a földön mindenki boldogtalan. A túlnyomó többség, a “nagyobb rész”, a “milliók” megalázó nyomoruk miatt, a néhány ezer nem nyomorgó pedig azért, mert retteg a nyomorra születettek forradalmi (lázadó) dühétôl, hiszen ez a nem nyomorgó kisebbség nem rendelkezik “istenésszel”, “angyalérzelemmel”. Ezek birtokában ugyanis le kellene mondania kivételes helyzetérôl, be kellene látnia a szembenállás, a kizsákmányolás elembertelenítô voltát, s csak így jutna számára “üdv a földön”.

A könyvektôl, a tudománytól, a civilizációtól kéri számon a felháborodott költô egyre ingerültebben ha már nem is mindenki, de legalább “a nagyobb rész” boldogságát: “Miért e lom?” – “De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?” – “Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

De az egyes könyvek is megdöbbentô ellentéteket hordoznak magukban: a rongy, amelybôl a papír készül, bűnökrôl, gaztettekrôl, gonosztevôkrôl, eltépett szüzekrôl, véres lázadókról, hamis bírákról, zsarnokokról, nyomorról, ôrültekrôl vall, s mindezek százszorosan megcáfolják a könyvek tartalmának nemes, emelkedett eszmevilágát. A világban és a könyvekben tetten ért ellentmondások logikusan vezetnek el a kétségbeesett felkiáltáshoz: “Irtózatos hazudság mindenütt!” – A civilizációs-technikai haladás nem a nagyobb rész boldogságát segítette elô, hanem a klasszikus kapitalizmus korában a nyomort mélyítette el. Az elôbbi kérdésre (“Ment-e a könyvek által a világ elébb?”) az ironikus igenlô forma kategorikus tagadást takar:

“Ment, hogy minél dicsôbbek népei,

Salakjok annál borzasztóbb legyen,

S a rongyos ember bôszült kebele

Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.”

A költemény egyre lejjebb zuhan a kétségekbe, az eddigieknél is fájdalmasabb s ijesztôbb gondolatok torlódnak egymásra. A pesszimizmus mélypontjára jutottunk. Ha ugyanis a könyvek nem vezetnek célhoz, ha a bölcsek és a költôk művei hiábavalók, ha a népboldogító eszmék vértanúi értelmetlenül pusztultak el, ha a fényes lelkek sem tudtak irányt mutatni, akkor ésszerű a következô kérdés: a könyvek – a jók s rosszak együtt – “egy máglya üszkén elhamvadjanak?” S mindezt egy író kérdezi, akinek könyvek alkotása a hivatása. Elképzelhetô tehát a lelkében dúló fájdalom.

Vörösmarty azonban nem képes, nem tud ebbe a pesszimista következtetésbe belenyugodni. Hallatlan erkölcsi erôvel igyekszik felülkerekedni kétségein, cáfolni kívánja korábbi érveit. A versben megszületik a remény, hogy azután újra diadalmaskodjék – de már csak átmenetileg – a fejlôdést tagadó kiábrándulás. A földnek van már egy zuga, hol “legkelendôbb név az emberé”, ahol már – a történelemben elôször – a felvilágosodás szellemében törvénybe iktatták az emberi jogokat (Amerikai Egyesült Államok),

“Kivéve aki feketén született,

Mert azt baromnak tartják e dicsôk

S az isten képét szíjjal ostorozzák.”

A rabszolgaság miatti keserűség már nem tarthatja vissza a hinni akaró bizakodást, a mégis-reményt: a kultúra értékeinek korábbi tagadását az utópikus szocialisták tanaival ellensúlyozza, azzal a hittel, hogy az “újabb szellem”, az “új irány” megvalósíthatja az igazság és a szeretet uralmát a földön. Vörösmarty ugyanúgy, mint A Guttenberg-albumba című versében, itt sem vagyoni egyenlôségrôl prófétál, csupán arról, hogy elképzelhetô a világon – a kulturális fejlôdés következtében – az embertestvériség létrejötte: a “számos milliók” nem egymás ellenségei, hanem egymás testvérei lesznek.

Felülemelkedik a csüggedésen, szembefordul korábbi leverô pesszimizmusával – “Ez az, miért csüggedni nem szabad” -, de igazán hinni mégsem tud. Úgy érzi, az emberiség minden erôfeszítése, a hangyaszorgalom, a fényes lelkek fáradozása csak ismételten összeomló Bábel-tornyot épít: az elôrehaladást törvényszerűen követi a hanyatlás.

Vörösmarty az emberiség történetét körforgásszerűen képzelte el: elérhetô ugyan egy igen magas szintű, fejlett társadalmi rend, de ez a civilizáció majd összeomlik, és utána mindent elölrôl kell kezdeni, a tűrést, a tanulást. – A tökéletes társadalom metaforája ebben a részben újra a “földi menny”. Már itt a földön részesei lehetünk a túlvilági boldogságnak: benézhetünk a menny ajtaján, hallhatjuk már ezen a világon az angyalok zenéjét, “és földi vérünk minden csepjei magas gyönyörnek lángjától” hevülhetnek.

“Ez hát a sors és nincs vég semmiben?” – kiált fel a keserűség, de a hazafiság parancsa és a cselekvésvágy ha nem gyôzi is le a kétségeket, de legalább túljuttatja a megbénító pesszimizmuson. A költemény gondolati tere – látszólag – leszűkül: a költô elejti a megoldatlan alapkérdésen (a milliók nyomorán) való töprengést, s helyébe egy szűkebb körű erkölcsi kérdést állít: az egyén feladatát, az egyéni helytállás, magatartás idôszerű kérdéskörét.

Kétszer hangzik el a “Mi dolgunk a világon?” kérdése, s mindkétszer a válasz: “küzdeni”. (Madách is ugyanezt a végsô feleletet adja majd drámai költeményében.) Az elsô válasz általánosabb tartalma után (“tápot adni lelki vágyainknak”) a második válasz már az egyes ember “legnemesb” feladataként jelöli meg a nemzeti felemelkedés reformkori programját: a “szellemharcok tiszta sugaránál” kell kiemelni, “kivívni” a nemzetet a mély süllyedésbôl. Ez lehet az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is. îme, ez a végsô megoldása a Vörösmarty költészetében vissza-visszatérô boldogságkeresés motívumának.

A költemény utolsó szakasza a reménytelenséget legyôzô remény s a hôsi helytállás hirdetésével ódai magasságokba emelkedik. A hazafiság konkrét parancsa természetesen nem jelenti a nagy emberi kérdésektôl való elfordulást vagy éppenséggel az azokkal való szembefordulást – ellenkezôleg: azt tudatosítja – mint Kölcsey Parainesise -, hogy csak úgy szolgálhatjuk az egész emberiség ügyét, ha saját hazánk felemelkedésén fáradozunk. Ez ennek a költeménynek végsô, pozitív válasza a korábban felvetett nyugtalanító kérdésekre.

A Gondolatok a könyvtárban című költemény arról vall, hogy Vörösmarty a felvilágosodás eszméibe vetett hitének megrendülését, a fejlett polgári társadalmakban való csalódását, a rongyos ember bôszült kebelétôl való félelmét még le tudta gyôzni a nemzeti felemelkedés programjának, a hazafiasság parancsának hirdetésével. Ott még a gyötrô kételyeket, a mély pesszimizmust “meg tudta hazudtolni” a lírai optimizmus záradéka.

Az emberek (1846) írásakor már a nemzeti kibontakozás lehetôsége is reménytelennek tűnt: a tragikus kétségbeesésnek nincs feloldása.

Az 1846-ban kitört galíciai felkelés riadalma, leverô tanulsága az egész emberi történelmet egyértelműen tragikusnak tüntette fel elôtte. Galíciában, mely akkor a Habsburg-birodalomhoz tartozott, a lengyel nemesség függetlenségi harcba kezdett az idegen elnyomás ellen, de a bécsi kormány fellázította ellenük saját jobbágyaikat, s így vérbe fojtotta azt a szabadságharcot, mely a jobbágyok felszabadításáért is síkraszállt. – Magyarországon is adva volt egy hasonló történelmi katasztrófa lehetôsége: a nemzeti függetlenségért küzdô liberális nemesség egyre halogatta a jobbágykérdés megoldását.

A kétségbeesett hangulatú költeménynek lefelé haladó kompozíciója van: egyre mélyebbre zuhan a teljes kilátástalanságba, a végleges kiábrándulásba. Az utolsó, a VII. strófában már kétszer hangzik fel a refrén tragikus kiáltása: “Nincsen remény! nincsen remény!” A gyötrelem kínlódása római számokkal elszakított egyes versszakokra tördeli a költeményt.

A versben megszólaló lírai alany a “világ” nevében beszél, az ô szavait közvetíti a többes szám második személyében megszólított címzettekhez. Az emberi nem múltbeli, jelenlegi és jövôbeli története – a “világ” szózata szerint – kudarcok és antihumánus bűnök sorozata, maga az ember pedig végzetszerűen gonosz: “ôrült sár”, “sárkányfog-vetemény”. Bármilyenek voltak is a történelem fordulói, akárkinek a kezébe került is a hatalom, a végeredmény ugyanaz: “Bukott a jó, tombolt a gaz merény”, s az ember pusztult, szenvedett: egyszerre volt gyilkos és áldozat. A Gondolatok a könyvtárban című versben megjelenô testvériség helyett itt csupán a “testvérgyűlölési átok” szörnyű látomása kísért a vers végén, az ember megválthatatlanságának felismerése, a “minden hiábavaló” gondolata:

“S midôn azt hinnôk, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.”

Összeomlottak Vörösmarty világában a felvilágosodás liberális elvei: a józan ésszel nem az áldozni tudó szív egyesül, hanem a “rossz akarat”. Hitelüket veszítették az utópista szocialisták tanításai is: nem “emberiségre javulás” lesz a fejlôdés eredménye, hanem a testvérgyűlölési átok borzalmas következményeként valami apokaliptikus pusztulás. Felhangzik a versben a dúló ínség s a “rút szolgaság” panasza, a kisemmizettek siralma is, de benne van a forradalmaktól való rettegés is, a lengyel példa tanulsága.

Az emberek után írt költeményében, az Országháza (1846) címűben, bár még mindig zaklatott formában, de egy fokkal higgadtabban tanulságokat von le a lengyel tragédiából: még erôteljesebben sugallja az érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás szükségességét. Indulatosan veti saját osztálya szemére, hogy a jobbágynak nincs hazája, s ez az önzô “büszke faj”, a nemesség bűne. A haza neve csak szégyen és átok az elnyomottak számára:

“Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd mért.

Neve: halj meg más javáért.

Neve szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.”

Ezt a verset 1846-ban Vörösmarty elszavalta a Nemzeti Kör estélyén. îgy számolt be róla a Pesti Hírlap 1846. november 19-én: “…Nem volt semmi nesz, s Vörösmarty férfias hangja megcsendült. Minden szónak, mit elmonda, megvolt a súlya, meg hatása, mely szavalás közben gyakran nyilatkozott a hallgatók egyes tört felkiáltásaiban s a szemek lángoló pillanataiban. És amint a szavalásnak vége volt, leírhatatlan volt a zaj, amit az elragadtatás szült. Hangzottak mindenfelôl a szavak: »Újra! Újra! Kérjük még egyszer!« S Vörösmarty engedett a közkívánatnak, elmondá a remek költeményt még egyszer. A költemény címe: »Országháza«, tartalma hazafiúi érzemények, miket a költôben hazánk jelen, sok tekintetben szomorú körülményei szültenek.”

Etelka – Laura

Vörösmarty politikai lírájának zaklatott hangja, disszonanciája belehangzik szerelmi költészetébe is.

A titkolt Etelka-szerelem elsôsorban áttételesen, epikus alkotásokban fejezôdött ki, s lassanként halványodni kezdett, de még egyszer felizzott az iránta érzett forró szenvedély Késô vágy (1839) című költeményében. Benne egy 39 éves férfi megzavart nyugalma talált kifejezést. A kezdetben még sztoikusan nyugodt, majd mindezt megcáfolva a fellobogó, végül elhalkuló érzelmi hullámzás adja az elégia feledhetetlen és felkavaró élményét.

Az elsô mondat (1-12. sor) négy alkalommal, hangsúlyozott helyen (anaforaként) elhangzó “túl” névutója (inverziós szórendben: tehát megelôzve a hozzátartozó névszókat) az élet elszegényedését, a lélek kiüresedését, az értékek fokozatos eltűnését fejezi ki: múltba tűnt már az ifjúság, égô vágy, remény és érzelem (“a szív élete”). A lelki kiégettség érzését tovább fokozza a negatív értékű szavak gyakorisága: mostoha, keserv, hideg, éjszínű szemfedô, csalódás. Ezzel az elsivárosodott léthelyzettel kerül szembe – a veszteségeken bölcs rezignációval felülemelkedve – mintegy új értékként “az ôszi szép nap” nyugalmának, az érzelmi viharoktól mentes (öregkor) férfikor csöndjének ész diktálta élvezése. Az elsô mondat utolsó három sorában nincs lázongás, hiányzik – gondolatilag kifejtve – a tiltakozó elégedetlenség; csupán a magyar irodalomban mindeddig más érzelmek tolmácsolójaként használatos páros rímű kétütemű hatosok szakaszolás nélküli egymásra torlódása, a sorátlépések feltűnôen nagy száma vall nyugtalanságról, a gondolati tartalommal ellentétes zaklatottságról.

A “de” kötôszóval kezdôdô második mondat (13-22. sor) az újra fellángoló, eddig visszafojtott szenvedély elhatalmasodását tartalmazza: a vers lírai énje visszasóvárogja eltűnt ifjúságának ábrándos álmait. Az Etelka-szerelem minden reménytelenségével, rejtegetett hiábavalóságával és gyötrelmeivel együtt mégis szép, vonzó és értékes volt, mert az elôbbi állapottal (az ôszi szép nap nyugalma) ellentétben a szív életét jelentette. E vágyott, értékekben gazdag léthelyzet érzelmi kettôsségét jelzik az oximoronok: a kéjt adó “édes bánat” és “a kínba fúlt gyönyör”. – Ebben a szerkezeti egységben tovább tart a sorhatárokat – átlépésekkel – szinte eltüntetô páros rímű felezô hatosok áradata. (A rímrendszerben esetleg a 13-16. sorok alkotnak némi kivételt.)

Az egymásba átlépô sorok lendületét a kétségbeesés felkiáltása szakítja meg: “Hiába, hasztalan!” Ebben a harmadik, 8 soros mondatban (23-30. sor) a reménytelenség lesz úrrá, a fellobbanó vágyak erôszakos megfékezése, a szerelemrôl való végleges lemondás kényszere: az ész gyôzelme a szív felett. A vers látszólag visszatér a kiindulóponthoz, az ifjúság múltán a bölcs belátás által megteremtett nyugalomhoz, a megváltoztathatatlanba való beletörôdéshez, ám ez – a megváltozott rímrendszer: a keresztrímek is sejtetik – már csak erôszakolt nyugalom, s alá van aknázva a megfékezett, de kitörni kész szenvedélyekkel.

Ezeket a megbéklyózott szenvedélyeket szabadítja fel a Laura-szerelem. Késôn született és kételyekkel, szorongásokkal teli ez az érzés, s a költeményekben nem is a boldogság, hanem a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése szólal meg A versben nincs részletezés, reflexió, töprengés; egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent legyôzô szenvedély önfelajánló gesztusa alakítja szerkezetét. A kulcsszó a nyolcszor felsíró “Szerelmedért”, mely elindítja és lezárja a négy strófát s így az egész költeményt is. A versszaknyitó és -záró szavak között két-két hatalmas, a romantika ellentétkeresésére jellemzô költôi kép található: megannyi próbálkozás annak kifejezésére, miféle áldozatra lenne képes a gátakat szétzúzó szenvedély.

A vers látható nyelve is ezt a korlátokat áttörô érzelmi vihart szemlélteti: a strófák elsô három sora rapszodikusan hosszabbodik: 4 – 6 – 9 szótagos sorok követik egymást, majd fordított sorrendben térnek vissza – az áldozatért mintegy viszonzást remélve, megnyugodva – az utolsó szóig. A rímrendszer is ezt az önmagába visszatérô, körszerű felépítést mutatja: a b c c b a.

A második és a harmadik szakasz képei a magasság és a mélység eltúlzott távolságát kapcsolják össze: a bérc ormán villám és vész haragját kiálló fa metaforája áll szemben a bércnyomta kô örökös pokoli szenvedésével. Ellentétes összefüggés található az elsô és a negyedik versszak képe, képtelen felajánlása között is: a szenvedély rombolta, eltépett lelket, a képzelet feldúlt tartományát a költô (a versben beszélô) Istentôl visszakérné, s dicsôbb erénnyel ékesítve nyújtaná át kedvesének. A versben egyetlen reménykedô szó fordul elô: az “örömmel”.

Ez a követelôzô, türelmetlen szenvedély, ellenállhatatlan ostrom megszerezte ugyan Laura beleegyezését, igazi szerelmét azonban nem. Vörösmarty ezek után sem írhatta meg a beteljesedett és viszonzott szerelem boldog költeményeit. A híres A merengôhöz (1843. március) című alkotás sokkal inkább filozófia, mint boldog vallomás: menyasszonyi ajándékul vitte Laurának a költô a Komárom megyei Csepre. – A 43 éves Vörösmarty Laura merengéseire is féltékenyen az álmok, ábrándok ellen foglal állást, s ezzel mintegy saját költészetének éltetô elemeit tagadja meg:

“Ábrándozás az élet megrontója,

Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.”

A 45 éves, beteg, fáradt, ideges költô egyetlen Laura-verset írt házassága idején, egy cím nélküli epigrammát, de ez elsôsorban panaszos bocsánat- és segítségkérés:

“Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha

Megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet?

Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erenyét

Tenni napúl megtört életem árnya fölé.”

(1845)

Világos után

Vörösmarty 1848. március 15-ét, a sajtószabadság kivívását versben köszöntötte. Szabad sajtó című költeményének nyolc sorát az Ellenzéki Kör helyiségeinek kivilágított ablakaiban lehetett olvasni. – 1848-ban egy kétsoros epigrammán kívül még egy verset írt (az egész évben mindössze hármat), a Harci dalt, ezt a fegyveres önvédelemre buzdító, szokatlan hangú, lázító alkotást. Bár hónapokkal korábban már készen volt, csak 1848. szeptember 8-án tette közzé.

1849-bôl két verse maradt ránk. Mindkettôt bujdosása idején Gebén írta, Csanádi János házában október 10-én. Az egyik a teljes lelki összeomlást és kétségbeesést tükrözô Emlékkönyvbe című, a másik a szabadságharc bukásáért a Görgeyt vádoló, túlfűtött indulatú Átok.

A következô év (1850-51 tele) egyetlen termése a Baracskán írt Elôszó, lírájának ez a kiemelkedô alkotása, mely a világosi katasztrófát kozmikus tragédia víziójává növeszti. A címet az magyarázhatja – bár áttételesen is értelmezhetô -, hogy Vörösmarty kiadni készült az addig kiadatlan Három rege című, még 1845-ben írt költeményét. Ebben három allegória szólít fel mindenkit a hazafiúi hűségre és a haza iránti áldozatra. Aktualitását az is fokozhatta, hogy annak idején a költô Batthyány Emma “ifjú grófnônek”, az azóta kivégzett miniszterelnök idôsebb leányának ajánlotta. Az Elôszó legelsô sora – “Midôn ezt írtam, tiszta volt az ég” – erre a reformkori műre vonatkozik, az 1849 elôtti állapotokra utal. A Három rege 1851-ben meg is jelent, az Elôszó azonban kéziratban maradt. Nyomtatásban csak 1865-ben látott napvilágot.

A vers “idôkerete” egyetlen hatalmassá növesztett (kozmikus méretű) esztendô: a boldog tavasztól a hazug áltavaszig ível a zaklatott látomás, melyben – talán az elsô sor kivételével – minden egyes sor, szó áttételes, szimbolikus jelentést kap. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg, s így valami kikerülhetetlen végzetszerűség is rajta hagyja komor bélyegét.

Az elsô 10 sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak derűs, bizakodó, lelkes hangulatát közvetíti. Az “ünnepre fordult természet” zöld ággal virító tavaszában az emberek is munkalázban égtek, dolgoztak, reméltek. Ennek a hangyaszorgalmú munkának a friss lendülete, élénk ritmusa (ötös és hatodfeles jambusok) fejezôdik ki nyelvileg is a 4-5. sor négy rövid mondatának halmazában (közülük három tômondat):

“Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt.”

Az oly gyakran megénekelt, vágyott állapot látszott megvalósulni: az ész és a szív összefogása, a kéz és a szellem együttműködése. Az értelmes munkában megfáradt ember verejtéket törlô mozdulatával személyesíti meg a “békét”, s ez a béke az “emberüdvért” fáradozott. A Guttenberg-albumba és a Gondolatok a könyvtárban című versek utópikus céljai, elképzelései jelennek meg ebben a szerkezeti részben, s elválaszthatatlanul összefonódik a haza és az emberiség sorsa.

Nyolc soron keresztül (11-18.) a várakozás reszketô türelmetlensége, az emberüdvöt hírül adó “szent szózat” megszületése (párhuzam vonható a Messiás eljövetelét hirdetô angyali szózattal) és ennek következménye olvasható. A reményeket magában rejtô tavasz nyárrá érett, az idô beteljesedett, s a panteisztikus látomás keretében a “természet grandiózus vajúdásából” megszületett a szabadság szent szózata. (A márciusi forradalomra, annak új korszakot ígérô örömhírére kell gondolnunk.) A világegyetem mozdulatlan csenddel válaszol a mélység és magasság dübörgô visszhangjára. A látomás eljutott az emberi vágyaknak és reményeknek arra a magaslatára, amely után – a körforgásszerű történelemszemlélet alapján is – csak a zuhanás, az összeomlás következhet: a természet, a nemzet, az emberiség tavasza-nyara együttesen fordul az ôsz viharaiba, a tél halálába.

“A vész kitört”: a zsarnokság kegyetlen pusztítása is elemi erejű viharként robbant ki, tombolt, és megsemmisítette a reményeket. A “vész” egy “veszetté bôszült szörnyeteg” irrealitásba torkolló, eget és földet összekapcsoló romantikus képében személyesül meg (19-33. sor): játékos kegyetlenséggel “emberfejekkel lapdázott az égre”, “emberszivekben dúltak lábai”.

A vész nyomában pusztulás jár: az elsô 10 sorban bemutatott értékgazdag világ tragikusan megsemmisül. A “tiszta éggel” az “elsötétült ég” és a villámok “vad fénye” kerül ellentétbe; a tavasz zöld lombjai “meghervadtak”; “a szellem működött” megállapítást “a szellemek világa kialudt” mondat tagadja; az “ész” és a “szív” együttműködését, összefogását a “vérfagylaló kéz” tépte szét; a csendet az ordítás váltja fel; a béke megszemélyesített képével itt a “nyomor” áll szemben, mely “gyámoltalan fejét elhamvadt várasokra fekteti”.

A tél dermedtsége, mozdulatlansága, csendje az élet pusztulását, az önkényuralmi terror némaságát, az emberi remények halálát jelképezi (34-41. sor). A bevezetô sor – “Most tél van és csend és hó és halál” az “és” kötôszó halmozásával (poliszindeton) éri el azt a hatást, hogy kimondása is nehézkessé, lihegôvé, szaggatottá válik, mintha maga az élet (s a mondat is) agonizálna (hozzájárul ehhez a hatáshoz a h-s alliteráció is). – A tél képébe némi istenkáromló motívum is belevegyül: az Isten elborzadott szörnyszülött teremtménye: a “félig isten, félig állat” ember láttán, és “bánatában ôsz lett és öreg”. Az ember nem a teremtés koronája! Az emberek című költemény teljes reménytelensége szólal meg újra.

A befejezô nyolc sorban (42-49.) szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama. A föld új tavaszra készülôdik, vendéghajat vesz, virágok bársonyába öltözik, jókedvet és ifjúságot hazudik, de boldogtalan fiai számára nem jöhet új tavasz, nekik örök a tél. Az önkényuralom zsarnoki korszakában mindenféle újjáéledés csak szemfényvesztô hazugság lehet – hirdeti a nagy költemény záró kérdése, mely a maga választalanságával nyitottá, nyugtalanítóvá teszi a verset, a befejezetlenség hatását kelti. (Talán véletlen, talán nem: az Elôszó 49 sora maga is utalás az 1849-es tragédiára.)

Utolsó befejezett költeménye A vén cigány (1854). Nehéz és sokféleképpen értelmezett műve ez Vörösmartynak. Kevesen értették a saját korában is, sôt néhányan – köztük Gyulai Pál is – a “megrendült agyú” költô nem egészen világos alkotásának tekintették. Amit mindenki felfogott belôle, az a “Lesz még egyszer ünnep a világon” optimista üzenete, nem indokolt hite, s a befejezésnek ez a megalapozatlan, reménytelen reménye éltette a verset a köztudatban, és tette – sajnos – elhibázott szavalmánnyá a pódiumokon.

A rapszódia könnyű megértését akadályozza – egyben pedig a 19. században annyira 20. századivá teszi – a merész képek laza kapcsolódása vagy éppen a logikai összefüggéseket mellôzô egymásra halmozása. A verset érteni kívánó olvasónak ezeket a hiányzó logikai szálakat kell pótolnia, a “kitöltetlen helyeket” kell kitöltenie.

A cím képe, a vén cigány ismerôs a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a bánatot, a gondot. A költeménynek az elsô strófa és a vissza-visszatérô refrén ad bordal-keretet: a verset indító és a strófák utolsó sorában is felhangzó “Húzd rá cigány” felszólítás a “sírva vigadás” hangulatát idézi, azt a keserű, vigasztalhatatlan állapotot, melyet csupán a bor meg a zene mámora oldhat fel – ha ideiglenesen is.

A vén cigány azonban az idôs költô metaforája is: a költô önmagának is mondja, amit mond; önmagát buzdítja, önmagát szólítja fel “muzsikálásra”, azaz versírásra. Az egész elsô szakasz és valamennyi refrén (természetesen az utolsó kivételével) ezt az önfelszólítást támasztja alá újabb meg újabb érvekkel, hiszen hosszú, tétlen hallgatás után kell önmagát újra – még egyszer a halál elôtt – alkotásra kényszeríteni. Az alkotás, a zenélés szorító kötelesség is: a “cigány” nemcsak megkapta, hanem már el is költötte, “megitta” a muzsikálás árát (Vörösmarty elérte a legnagyobb magyar költônek járó elismerést – a múltban); emellett teljesen értelmetlen dolog a “lábat lógató” semmittevés: ez senkinek, semminek nem használ. A sír szélén álló költô most az emberi történelem körforgásos menetébôl, a “sors forgandóságából” biztatást csihol: a szenvedés mélypontja után szükségszerűen valami jobbnak kell jönnie, hiszen

“Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett.”

A refrén a közelgô halál érzetével fokozza a buzdítás, a felszólítás erejét: ki tudja, mikor jön érte a halál, ki tudja, mikor lesz mások számára már ócska bot a muzsikus kezébôl végleg kihulló “nyűtt vonó”. A versben beszélô vén cigány tehát az utolsó nagy erôfeszítésre próbálja sarkallni önmagát. Ehhez valamiképpen felül kell emelkednie a bénító gondokon, le kell gyôznie legalább a bor és a zene zsongító hatásával az idültté vált fájdalmakat. Ezt a végsô erôkoncentrációra való törekvést fejezi ki oly hatásosan az utolsó sorok kettôs értelmű figura etimologicája: “ne gondolj a gonddal!”

Milyen legyen ez az utolsó, a halál elôtti pillanat által rendkívülivé, különössé, még soha nem hallottá emelt alkotás, költemény, amire magát az idôs költô, a vén cigány biztatja? – adódik magától logikusan a kérdés. Erre a nyelvileg meg nem fogalmazott kérdésre a választ a 2-3. strófa lazán összefüggô merész képsora adja meg. Legyen olyan hatalmas, rendkívüli, hogy vegye igénybe a költô minden szellemi és fizikai energiáját, a teremtés, az alkotás erôfeszítésébe szinte tébolyodjék bele. A “vér forrása”, az agyvelô “megrendülése”, az “üstököslángként égô szem” kétségtelenül az ôrület, a téboly képei. De tovább halad a képsor: ez az utolsó alkotás legyen olyan rendkívüli erejű, mint “a zengô zivatar” (“Tanulj dalt a zengô zivatartól”): nyögjön, ordítson, jajgasson, sírjon és bömböljön, mert csak így lehet méltó a nemzeti és emberi katasztrófákhoz. A 2. és a 3. versszakban a páros rímmel kiemelt sorok (az 5. és a 6.; az elsô négy sorban félrímek találhatók) aktuális utalások a korra, a nemzeti és emberi szenvedéseket szülô múltra és jelenre: a magyar tragédiára és a krími háborúra:

“És keményen mint a jég verése,

Oda lett az emberek vetése.”

***

“Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.”

Miért kell ilyen verset írni, mi kényszeríti ki ezt a különleges, szokatlan alkotást? – A “válasz” a következô két strófából (4-5.) “hallható ki” – hasonlóképpen lazán összekapcsolódó képsorokból. Már a harmadik versszakban is uralkodni kezdtek az erôteljes hangok, e két szakaszban azonban csak auditív hatások találhatók, egyeduralkodóvá lesznek az akusztikai elemek, s ahol csak hangok vannak, és eltűnik a látvány, megjelenik a kísértetiesség, a vak bizonytalanság félelmetes képzete.

A 4. versszak iszonyatos hangjai – elfojtott sóhajtás, üvöltés, sírás, káromkodások dörömbölése az ég boltozatján, elkárhozott, pokoli zokogás – kétségbeesésrôl, egyéni, nemzeti és emberi tragédiákról adnak hírt. Ezek a szörnyű kataklizmák követelik ki az utolsó nagy alkotást, de a “vakmerô remények” képtelen illúziója is belejátszik az okokba.

A költô saját kora rettenetét párhuzamba állítja az emberiség történelem elôtti, biblikus és mitológiai nagy tragédiáival. Olyan megdöbbentô idôket élünk – sugallja hanghatások segítségével az 5. strófa -, mint amilyen végzetes csapás volt az emberiség számára a paradicsom elvesztése (“a lázadt ember”: Ádám), amilyen ijesztô erkölcsi bukásnak minôsült a “világtörténelem” elsô testvérgyilkossága (Káin megölte testvérét, Ábelt), vagy amilyen felháborító igazságtalanságot szenvedett el annak idején az emberiség jótevôje, Prométheusz. Mindezt csak halljuk, vizuálisan semmi sem jelenik meg.

A történelem elôtti múltba távozást a következô versszakban (6.) a térbeli távolodás váltja fel: a kozmikus messzeségbôl a “nyomoru föld” “keserü levében” forgó “vak csillagként” jelenik meg, de egyúttal ez a kép (ez a strófa) meg is állítja a költemény érzelmi ívének további zuhanását az egyre mélyebb pesszimizmusba. A hang bizakodóra fordul, mintegy azt sejtetve, hogy a kozmikus távlatból már látni lehet egy emberibb jövô jeleit: közeledik a tisztító történelmi vihar, s Noé bárkája egy új világot zár magába.

Az utolsó szakasz (7.) már az eljövendô új világ, az örök béke próféciája, s fennhangon hirdeti a reményt: “Lesz még egyszer ünnep a világon.” A hit, a remény valós indoklása elmarad ebben az ódai emelkedettségben, a kételyeket elsöpri a majdani öröm boldogsága. Megváltozik – természetesen – a refrén is: ebben az új világban érdemes majd újra felvenni a vonót, amikor a vén cigány már örömrôl énekelhet, s nem kell törôdnie a világ gondjával.

Megszületett a nagy mű – Vörösmarty legnagyobb lírai teljesítménye -, s maga a kényszerítô biztatás, felszólítás lett azzá az alkotássá, ami a buzdítás célja volt.

Ezután már csak egy töredék található Vörösmarty életművében, az 1855 ôszén írt s félbehagyott Fogytán van a napod… kezdetű vers: panasz nélküli keserű ténymegállapítások csapnak át a válasz nélkül maradt kérdésekbe.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük