József Attila gondolati költészete

Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyû szellõje, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz –

idesereglik, ami tovatûnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom elõrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlõidet és

– amint elfut a Szinva-patak –

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövõ, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tõlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verõdve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihûlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szõve, bontva bogját –

hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját

s lombos tüdõd szép cserjéi saját

dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élõ állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong –

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált –

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,

fogadj magadba!…

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihûl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendõ, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Hat darab számmal elkülönített két versszakos szakaszból áll, utolsó versszak egy mellékdal.

1. szakasz: Vershelyzet: nyugodt, békés helyzet a lírai én elgondolkodik a szeretett nőről. A természet képeiből alkotja meg a szeretett nő képét. Látványból látomás.

2. szakasz: a szerelem a versbeszélője számára nem csupán felkavaró élmény, hanem olyan mágikus erő, amely képes feloldani kínzó magányát, képes értelmet adni a mindenségnek és a létnek, illetve lehetővé teszi a világba való harmonikus beilleszkedést.

A vízesés hasonlat széttartó, disszonáns képeket hív elő. A magányról való kétségbeesett félelemmel nem tud mit kezdeni

3. szakasz: szinte himnikus hangnem ódai trubadúr lírát idéz meg.

De ez szenvedélyes, teszi is nem csak éteri lebegő szinten marad meg.

4.szakasz: a vers talán legmeghökkentőbb szakasza. A test bensejét, az egyébként alantasnak ítélt szerveket is teszi vallomás tárgyává. Maga az ember, az élet válik itt az óda témájává, az a csodálatos organikus együttműködés, amely a test milliónyi sejtje között fennáll, s amely nélkül nem lenne élet, nem lenne szerelem, és költészet sem. A bibliai idézetek megváltoztatott beemelése a versbe a létezés anyagi szintjét a tapasztalaton túli szentség, a szakralitás szférájába teszi.

5. szakasz: Önreflexió nem sikerült a harmóniateremtés, csak kevéssé tudta szavakba önteni ezeket az érzéseket. „S két dolog…”

Utolsó versszak: kilátástalanság, állandó szorongás.

6. szakasz: zökkenő formailag jelen idő

Hirtelen lezuttyanunk a hétköznapok szférájába az érzelmileg felfokozott szférából, a szerető gondoskodás, meghittség, otthon… (víz étel, ágy—megtisztulás létbiztonság, otthon). Anaforikus ismétlése a „talán”-nak beteljesült szerelem (anafora: egymást követő verssorok elején visszatérő szavak vagy szószerkezetek között.)

Összegezve: klasszikus ódai hagyományokat idéző vers a szerelmi líra vallomásos jellegét az emlékezés folyamatával illetve a gondolat és tájlíra elemeivel ötvözi. Egyszerre követi és megbontja a szerelmi líra hagyományait. J.A. érett költészetére jellemzően megbontja az avantgárdtól sokat tanuló, de alapvetően klasszicizáló hajlamot.

Eszmélet

1

Földtõl eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegõben semmi pára,

a csilló könnyûség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölõdzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek –

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron

úgy lapultam a fa tövéhez,

mint egy darab csönd; szürke gyom

ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az õrt, mit érez,

s a hallgatag vagónokon

árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ – ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad –

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére –

csilló véletlen szálaiból

törvényt szõtt a mult szövõszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gõzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.

Fölkereshetnéd ifjúságod;

nyirkos cementfalak között

képzelhetsz egy kis szabadságot –

gondoltam. S hát amint fölállok,

a csillagok, a Göncölök

úgy fénylenek fönt, mint a rácsok

a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,

hallottam az esõt nevetni.

Láttam, hogy a mult meghasadt

s csak képzetet lehet feledni;

s hogy nem tudok mást, mint szeretni,

görnyedve terheim alatt –

minek is kell fegyvert veretni

belõled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor – ezért õrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,

lágy volt, szõke és másfél mázsa.

Az udvar szigorú gyöpén

imbolygott göndör mosolygása.

Ledõlt a puha, langy tócsába,

hunyorgott, röffent még felém –

ma is látom, mily tétovázva

babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok

vonat jön-megy és el-elnézem,

hogy’ szállnak fényes ablakok

a lengedezõ szösz-sötétben.

Igy iramlanak örök éjben

kivilágított nappalok

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

Eszmélet (1934)

A vers 12db számokkal ellátott 6soros szakaszból áll. Laza mellérendelt kapcsolatban vannak egymással a strófák. A versforma azonos. Villoni balladaszerkezet. Ellentétezés: Hegeli dialektika, még inkább marxista dialektika.

A cím értelmezése: Az Eszmélet egyrészt a tudat egy meghatározott ébredő állapotát jelenti: olyan lelkiállapot, amelyet még erősen befolyásolnak az álom ösztönös erői, de amelyhez már az értelem rendezi a benyomásokat. Ebben az értelemben az eszmélet legérzékletesebb képe a nyitó strófa: „földtől eloldja az eget a hajnal”

Másrészt a cím jelölheti a valamire való ráeszmélést. Pl.: 7. rész második fele: „s megint fölnéztem az égre, s láttam” A XII. strófa az eszmélet értelmének e kétféle jelentése között lebeg.

A vers rétegei: – Önéletrajzi utalások pl.: „sovány vagyok” „vasútnál lakom”

– Filozófikus szintek:

1. Külső és belső világ ellentéte:

VI. „Ím itt a szenvedés belül/ ám ott kívül a magyarázat”

III: „Nem fog a macska egyszerre kint és bent egeret”

A VI. versszak szerint a külső és belső világ nem választható szét, sőt, ha a lélek fájdalmát meg akarjuk érteni, a külvilág törvényeit kell megértenünk először.

2. Van-e értelmes rendje a világnak? /IV. VII. VIII:/

Megérthető-e a világ? /III. IVI. IX. XII:/

Maga a világ fogalma sem egyértelmű. A világ társadalmi jelentése: /III. V. VI. IX. X./

A világ kozmosz univerzum jelentése:/II. IV./

EZ a kettősség legélesebben a 8. szakaszban látható: az elő fele a konkrét nyomor, a második kép a kozmikus magányt jelenti. (a kétféle rabság egymásra vetül: A VI. részben megidézett szabadság megvalósíthatatlan.) A világ többérdekűsége mellett a világ kulcsfogalmainak: rend (II.) szenvedés (III. V. VI.) determináltság (IV) szabadság(VI. VIII.) törvény (VII.) boldogság (XI.) szeretet (IX-X.) maradéktalan tisztázása sem lehet sikeres.

3. Istenkérdés:

X. szakasz két lehetőséget enged meg az ember számára: vagy szívében bálványként őrzi szüleit, vagy onnan kivetve azokat menthetetlenül magányossá válik.

Paradoxon: „az életet halálra ráadásul kapja”

Ráadásul az élet ráadás a halálra – ez a paradoxon ugyanakkor istenérvet rejt. Alapfeltétel: „kapja”. Az, akitől kapja az emberi gondolkodásban isten. Az élet mégiscsak függ valakitől, aki adja, visszaveszi, sőt a visszavétel erkölcsi igényű, mint a talált tárgy visszaadása. Az isten szó (a várakozásnak megfelelően) fel is bukkan a versben – azonban tagadásként. Sőt ez a tagadás is kétértelmű: először nem isten lényére, hanem az ember magatartására vonatkozik; csak a második tagadás: „nem papja” veti fel (és veti is l egyben) a lehetőséget, hogy az ember önmagának vagy Istennek a papja lehetne. Az Istenkérdés sincs egyértelműen eldöntve a versben: a szöveg logikájából mind Isten létezésére, mind nemlétezésére következtethetünk.

Egy értelmezési kísérlet:

Beney Zsuzsa: „az Eszmélet érzelmi kötődésének egyik iránya a tűnt szerelem nosztalgiája – a másik alig meghatározható vágy: ahogyan a törvény rendező ereje, úgy egy rendező erejű biztonságot teremtő hatalom iránt is. Pszichológiailag talán úgy fogalmazhatnánk: gyermeki vágy egy védelmező, bűntető, megbocsátó felnőtt jelenlétére – általánosabb értelemben: az ember vágya hogy a világegyetemben istent találjon.”

A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivembõl folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az esõ cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esõt – néztem a határt:

egykedvü, örök esõ módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idõ árján úgy remegtek õk,

mint sírköves, dülöngõ temetõk.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idõ egésze,

mit száz ezer õs szemlélget velem.

Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S õk látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk – õk fogják ceruzámat

s én érzem õket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert õk én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erõs,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az õssejtig vagyok minden õs –

az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók gyõznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbõczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövõvel – mai magyarok!

… Én dolgozni akarok. Elegendõ

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendõ,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet õseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.