Karinthy a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja. Budapesten született 1887. június 25-én, Apja a Ganz-gyár képviselője volt. Iskoláit több helyen végezte, legjobban a Markó utcai főreál hatott rá, itt érettségizett 1905-ben. Életének első nagy csapása anyja korai halála 1893-ban. 1906-tól foglalkozott újságírással, megismerkedett Kosztolányival és Csáth Géza idegorvossal, aki bevezette Karinthyt a freudizmusba. 1907-től több lapban jelennek meg írásai, főleg humoreszkek, krokik, novellák, paródiák, és néha versek. 1913-ban feleségül veszi Judik Etel színésznőt. Első verseskötete 1930-ban jelent meg (Nem mondhatom el senkinek). 1936-ban agyműtétet hajtottak végre rajta, erről szól a 1937-ben megjelent Utazás a koponyám körül. 1938. augusztus 29-én hirtelen rosszullét után Siófokon halt meg. Halála után, még 1938-ban megjelent második verseskötete, az Üzenet a palackban.
1913-ban jelent meg a Találkozás egy fiatalemberrel című novelláskötete, 1915-ben Két hajó címmel újabb novelláit adta közre. 1916-os az Utazás Faremodóba című fantasztikus regény. Még ugyanebben az évben jelent meg a Tanár úr kéremcímű, a diákévek világát megjelenítő kötete és a Holnap reggelcímű drámája, illetve elbeszéléseinek gyűjteménye, a Legenda az ezerarcú lélekről. Háborúellenes szatírái az 1917-es Így láttátok ti című és az 1918-as Krisztus és Barabás című kötetekben jelentek meg.
Találkozás egy fiatalemberrel
Novella fogalma
A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó. A novella név az olasz nyelvben eredetileg olyan történetet jelentett, amely a mindennapi élet új helyzeteiből és eseményeiből veszi tárgyát; ez különböztette meg az epikától, amely a köztudatban élő mondai anyagból merített.
Mű elemzése
Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel kötetcímadó novellája 1913-ban jelent meg. Az író ekkor már publikálta mindmáig legnépszerűbb kötetét, az Így írtok ti című humoros-szatirikus antológiát, mellyel egy csapásra országos hírű íróvá lett, s még ugyanebben az évben napvilágot látnak első novellás- és humoreszkkötetei (Esik a hó, Ballada a néma férfiakról) is. Magánélete szintén csak boldogságra adhat okot, hiszen miután viharos körülmények között Berlinbe szökteti férje haragja elől Judik Etel színésznőt, ugyanebben az évben Pesten feleségül is veszi, s kapcsolatuk, ahogy ô maga írja 1918-ban „halálosan édes eszméletlen szerelem”, – egybehangzó kortárs visszaemlékezések szerint is felhőtlenül harmonikus kapcsolat volt.
Hírnév az írói pályán, boldog házassággal végződő romantikus szerelem, s mégis, e novellában a már beérkezett huszonhat éves író fiatal kori alteregójával történő fiktív találkozás formájában a jelen helyzetéről, írói pályájának alakulásáról fájdalmasan kritikus hangnemben ír, s azt fiatalkori terveihez, elhatározásaihoz képest értéktelennek látja.
E novella műfaji előzményének tekinthetjük bizonyos szempontból a felvilágosodás kori fejlődésregényt. Míg azonban ott a fiatal hős felnőtté válásával párhuzamosan szellemi és lelki fejlődésének, a csalódásokkal és tévelygésekkel együtt is végül teljes és egész személyiségének kialakulását követhetjük nyomon, a XX. század elejére ez megfordult, s a gyermeki lét teljessége kerül szembe a most már hiányos, hamis értékrendet követő felnőttel. Ez jelenik meg Karinthy jó barátjának, Kosztolányinak 1917-es versében, a Boldog, szomorú dalban, amelyben szintén a felnőtt ember rémülete szólal meg. Az anyagi javak meglétével, a társadalmi beérkezettséggel egyfajta üresség áll szemben, akárcsak e novellában.
Karinthyn a találkozás legelső pillanatától, sőt már csak 17-18 éves önmagának megpillantásakor is nyugtalanság vesz erőt, el akar fordulni, érzi, hogy a találkozás kellemetlen lesz. A novella felütésekor, a megelégedett polgári lét külsőségeinek (szivar, esti séta az Andrássy úton) vállalása után nem is lepődünk meg, hogy az első, amit fiatalkori önmagán észrevesz: a kopott ruhák. Tizenéves önmagát nem is vállalja felesége előtt. A külsőségekre, státuszszimbólumokra fütyülő fiú, s az allűröknek behódoló fiatal férfi ellentéte bontakozik ki előttünk, s míg az első biztos értékrendjében, annak helyességében, a felnőtt Karinthy szégyelli magát. Ennek megfelelően beszélgetésüket a fiatal irányítja: számon kér, szemrehányást tesz, míg az idős Karinthy megszeppenve magyarázkodik. Párbeszédük során stilisztikai különbségek is érzékeltetik a két egyéniség közötti eltérést. Az öregebb Karinthy hosszú, de szaggatott, töredezett mondatokban beszél, míg a fiatal szinte csak tőmondatokban fejezi ki magát, s míg a másik nem mer, ő nem akar a másik szemébe nézni. Beszélgetésük során a tizenéves Karinthy álmainak meg nem valósulásáért, meg nem valósításáért vonja kérdőre a huszonhat éves írót, aki tulajdonképpen csak mentegetőzni tud. Kezdettől fogva felsőbbséget erőltet magára, leplezni próbálja zavarát, de halvány, legtöbbször életkorára hivatkozó érvei („Nézd, bajuszom van”, „idősebb vagyok nálad”, „sokat tapasztaltam” ) megtörnek fiatal énjének egyetlen száraz közbevetésén: „Sokat beszélsz”. Különösen szánalmasnak hat egy, az öltözékre tett, csípősnek szánt megjegyzés: „A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam (…) már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni.” Ez után visszacserélődnek a szerepek, a felnőttnek, bármennyire is szerette volna, nem sikerült saját értékrendje segítségével a másik fölé kerekednie. Megadja magát, s kiderül, hogy ő maga is érzi: a fiatalkori énjének van igaza. A tizenéves énje csak ez után néz először a szemébe, s gyűlölettel teli pillantásából érezni lehet: nem lesz kíméletes.
Érdekes, hogy a nagy művek többsége valóban irreális terv, mindenesetre az összes elképzelés megvalósítása lehetetlen feladat lett volna, akárcsak a Tanár úr kérem-ben szereplő Lógok a szeren című humoreszkjében, ahol szintén a mű kamasz főhősének ábrándjait mutatja be, jóval ironikusabban. Mégis, az álmok elárulásával való szembesülés érezhetően egészen mélyen érinti a felnőtt Karinthyt, s legtöbbször nem a vállalkozás lehetetlenségét hozza fel ellenérvként, hanem egyéb kifogásokkal él, s ezzel tulajdonképpen a tervek jogosságát támasztja alá: „Nem voltam ott”, „Nem volt időm”, „Dolgoztunk rajta”. A találmányok, felfedezések, politikai elképzelések után az írói hivatásra terelődik a szó, s ekkor hangzik el először elismerés a fiatal Karinthytól, mely szerint a humoros karcolatokat és novellákat ő is elég jóknak tartja, de hol van ez a nagy szimfóniához képest; a régen elképzelt írói tervek, melyek mögött eltörpülnek a tréfás novellák, tehát nem valósultak meg, s ezt az író is érzi: a szemrehányást hallva elpirul. Vagyis bármennyire is sikeres és beérkezett, a nagy művel, azzal a jelentős alkotással, mellyel nem a közönségnek, hanem önmagának felelne meg az író, nemcsak hogy adós maradt, hanem azt el is árulta: „hanem írtam erről egy csinos szonettet(…) és tetszett, és azóta jobban fizetnek”. Az ilyen nyílt behódolás az anyagiaknak, s művészi célkitűzéseknek pusztán a pénz miatti megtagadása felháborítja a fiatal Karinthyt: „Nem felelt. Komor hallgatásba merült tekintete eltűnt a távolban.” A végső pozitívum, amit a felnőtt fel próbál mutatni, az felesége, Judik Etel meghódítása, akiről már a novella elején is hódolattal beszél („én szép kedvesem, aki íme szeretett, s megengedte, hogy szeressem”). Alteregója azonban ezt is önámításnak látja, ezt sem fogadja el eredményként, s valóban, a mű végén a feleség első megjegyzése a fiatalemberre szintén a modorával kapcsolatos. A most már hiúságában is megsértett idősebb férfi, mintegy röstellve eddigi megalázkodását, ismét a másik fiatalságát, éretlenségét hangsúlyozza, amire a fiatal Karinthy, büszkén vállalva önmagát s céljait („azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem”), hosszan, keserű fájdalommal, de éles kritikával kimondja a végső ítéletet: „Te tudod, hogy nekem van igazam, te kicsi te senki.” Ennek ellenére az idősebb marasztalná, érzi, hogy fiatal énjének hiánya szintén fájdalmas lesz számára.
A befejezés egyfajta kiengesztelést hoz. Az, hogy az író a témát a nagy ívű alkotásra való felszólítás ellenére csak röviden, szatirikusan tartja megoldhatónak, a fiatalkori énjét igazolja. Érdekes és fájdalmas tehát, hogy a nagy szembesülésnek érdemi eredménye nincs, egyetlen hatása van: ez a novella. Megváltoztatni Karinthy tehát nem fogja munkássága menetét, egyedül bocsánatot kér önmagától, lerója tiszteletét fiatalkori önmaga előtt. A görcs tehát tompán fájó sebbé oldódik, de a seb nem múlik el. A felnőtt, realista Karinthy józanul gondolkodva látja, hogy az ifjúkori, romantikus álmok nem voltak megvalósíthatók, ezt azonban, önmagát is felelősnek érezve érte, fájdalommal veszi tudomásul.
Azonban nem csak ezt az önmagán belül jelentkező keserűséget nem tudta feloldani, hanem a közönség elvárásai is teherként rakódtak vállára. A cirkusz lidércnyomásos álmában hasonló keserűséggel ír, ott azonban nem a belső ellentmondás, a fiatalkori énjével való szembesülés a konfliktus oka, hanem a közönség elvárásai. Ráadásul a kettő egymást felerősítve jelentkezik, hiszen úgy érzi, hogy nem azt írja s nem azért kap elismerést, amire valóban hivatott. Mint ahogy ezt később a bővített Így írtok ti kiadás előszavában írja: „Jobb szeretném, ha inkább semmi nyoma nem maradna annak, hogy éltem és írtam, mint annyi, hogy az Így írtok ti az én nevemhez fűződik.” Erről árulkodik egy élete utolsó szakaszából származó noteszfeljegyzés is: „Úgy használnak engem, mint a krumplit először Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót (filozófiámat) eldobják.”
Ezért hódol tehát fiatalkori énje előtt, akiben még töretlen és ellentmondásmentes volt az írói-művészi pályába vetett hit, s akit még az elvárások sem befolyásolhattak. Nem véletlen tehát, hogy a néhány évvel később megjelenő Tanár úr kérem című kötetében eszményi világként ábrázolja a serdülőkort.