Az igazi és nagy sikert a Toldi hozta meg Arany számára. Erősen lírai alkatú költő volt, mégis epikusként indult. „Lírai sóhajainak” forrása a nemzeti katasztrófa, Petőfi elvesztése, egyéni sorsának teljes bizonytalansága, s mindezek miatt a reménytelen kétségbeesés, a kilátástalanság. Fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni.
A Letészem a lantot (1850)
Abból az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást. Keserű vers, a költő válságos lelki állapotát tükrözi. A cím negatív ars poeticára utal.
Alapképe: a lant, a költészet ősi metaforája. A gesztus (letészem) a költői létezés ellehetetlenülését, teljes feladását jelzi. (<->Petőfi: A XIX. század költői).
Műfaja: elégiko-óda: az emelkedettség és a fáradt rezignáltság egyaránt jellemző a hangnemre.
Szerkezeti egységek, idősíkok:
I.: A jelen keserű, elégikus hangvételű leírása. A költői léttel, az alkotással leszámoló lírai én vallomása.
II.: Éles változást jelez a „más” melléknév. Természeti képekkel idézi meg a múlt üde, derűs, harmonikus világát. Legfőbb érték: az emberi életekre, a közösségre hatni tudó költői alkotás.
III.: Az elképzelt jövő képe. Az eszmék beteljesülésének illúzióját jeleníti meg. A visszatérő refrén a sivár jelenre emlékeztet, érzelmi, hangulati feszültséget jelent.
IV.: A kiábrándító, a céltalan jelent ábrázolja. Teljes elbizonytalanodást, a kétségek felerősödését jelzi a mondatok töredezettsége, lezáratlansága, a kérdések megsokasodása. A zárlat visszautal az első versszakra, a korábbi kételyek is megszűnnek: a pusztulás egyértelműsége, a teljes lemondás válik uralkodóvá.
Ars poetica: A vers szembefordul a XIX. század hagyományos költői szerepeszményével. Tagadja a váteszt, a prófétaszerep értelmét, folytathatóságát. Más költői szereppel nem tud azonosulni, a teljes feladást választja.
Versforma: váltakozó hosszúságú (9-8-9-8-8-9-8-7) jambikus lejtésű sorok. A versszakok első felére inkább a nyugodtabb hangnem, a másodikra a hangulati fokozás, a költői képek sűrűsödése jellemző.
Ősszel (1850) c. műve két különböző történelmi kort, két ősi költő egymástól eltérő világát állítja szembe. A reformkor reménykedő ideje képez ellentétet az 1849 utáni megtorlás és elnyomás kilátástalanságával. Az Ősszel a tudatos szerkesztés szimmetriájának remeke. A 10 strófából álló költemény első öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi, s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. (Osszián az ír és a skót mondák költőhőse) Az indító szakasz közvetlenül szól az ősz jelenvalóságáról, s ennek ellenében hat a görög nyár fénydús ege, a ragyogó sugárzása. A 6. strófában a nyár „nagyszerű csodáinak” hiányát sorolja fel, s ezt követi az ősz képeiben az ossziáni pusztulás.
Ebben a versben is az óda ötvöződik az elégiával, tehát az Ősszel is „elégiko-óda”. Az első versszakban a költészet hallgatásáról van szó, az utolsóban már ennek teljes értelmetlenségéről, s a közbezárt szakaszok a belső vitát tükrözik.
Az indító két sor őszi életképet fest, mely már önmagában is előrevetít valamit a későbbi kedélyhullámzásból. Egybeolvadnak itt a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszak egyaránt „hallgat, komor, fázik”. Négy versszakon keresztül (2.-5.) Homérosz verőfényes, sugárzó világában a reformkor boldogsága, mint elmúlt vágyálom jelenik meg, melyet ellensúlyoz a refrén mélabús tagadása.
A második szerkezeti egység szintén az ősz életképszerű leírásával kezdődik. A következő négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. A távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik. Itt tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója. A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben beszélő költő és Osszián. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem.
Az örök zsidó (1860)
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. századi krónikájából ismerjük. Kartaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s így szólt hozzá: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek. Arany olyan verstípust teremtett ebben a versben, amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen, s mégis lírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedben mindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés?
Szerkezet: kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény.
Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek rohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivé foszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját: múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a világmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejt maga mögött, semmi nem azonos önmagával. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti: „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek… / Tovább! tovább!”
A vers utolsó négy versszakának középpontjába az egyéni lét értelmetlensége kerül. A kereszténység több mint másfél évezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költemény címszereplője monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy és örök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsem megoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet a gondolatmenet egésze tagadott. Célba érésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad a végtelennek látszó rohanás.
Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármiféle másik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, a megállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg, s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszott élményvilágában.