A Kínai Népköztársaság gazdasága az elmúlt három évtizedben szédítő ütemben növekedett, jócskán meghaladva a világátlagot. Nem volt ritka a 10% feletti éves növekedés sem. Ennek eredményeként Kína ma már – az USA után – a világ második legjelentősebb gazdasága.
A gazdasági növekedés alapja a folyamatosan bővülő ipari termelés. A világ textilipari termékeinek tetemes része például már jó egy évtizede Kínából származik. Hasonló a helyzet elektronikai cikkek terén is.
Kína fejlődését tudományos eredményeinek növekedése is jelzi.
A gazdasági fejlődés azt követően gyorsult fel, miután a politikai vezetés azt a célt fogalmazta meg az 1970-es évek végén, hogy Kína ne csak politikai, hanem gazdasági nagyhatalom is legyen.
A célok eléréséhez reformokat vezettek be. Egyik elemeként átalakították a mezőgazdaságot. Az állam tulajdonában lévő termőföldet hosszú lejáratú bérletbe adták gazdálkodó családoknak, akik a megtermelt javak egy részét már a piacon értékesíthették. A gazdák érdekeltsége a termelés és a hatékonyság növekedéséhez vezetett.
A reform másik eleme a feldolgozóipar fejlesztése volt. Egyes keleti, délkeleti tartományokban hagyták érvényesülni a piacgazdaság elveit. Szabadon lehetett vállalkozásokat alapítani, kereskedni, magántulajdont birtokolni, profitot termelni. Ezeket a térségeket különleges gazdasági övezeteknek nevezték. Az ún. „nyitott városok-ban” emellett kedvezményeket nyújtottak a csúcstechnológiát képviselő (kivitelre termelő) vállalatok letelepedéséhez is.
Az éppen akkor átalakuló világgazdaság főszereplőinck, a TNC-knek ez hatalmas lehetőséget jelentett. A képzett és szorgalmas kínai munkaerő ára ugyanis töredéke volt a fejlett országokéinak, ráadásul korlátlanul állt rendelkezésre. Alacsonyabbak voltak az adók, alig alkalmaztak környezetvédelmi, munkabiztonsági szabályozást, nem kellett tartani a sztrájkoktól. Igy özönlött a működő tőke Kínába. A legjelentősebb TNC-k szinte mindegyike alapított itt leányvállalatot.
Kezdetben Kínában csak részegységgyártás vagy alkatrészek összeszerelése történt. A TNC-k beszállítói nem kínaiak voltak. Majd a kis- és közepes vállalkozások létrejöttével és ezek megerősödésével a transznacionális vállalatok egyre több kínai beszállítót alkalmaztak.
A hazai vállalkozások a modern technológiákat megismerve saját fejlesztésekbe kezdtek. Napjainkban már számos kínai nagyvállalat működik világméretekben, sőt a legnagyobb TNCK-k között is jócskán akad kínai.
Ezzel párhuzamosan a nemzetközi nagyvállalatok felismerték, hogy Kínára már nemcsak „szerelőcsarnokként”, hanem hatalmas fogyasztópiacként is lehet tekinteni. Az országban jelenleg 1,3 milliárd ember él. A gazdasági fejlődés hasznából közülük egyre többen részesednek. Ők a piacon új fogyasztókként jelennek meg.
Az exportorientált ipari növekedés elsőként a textiliparban indult meg. Ennek Kínában az ókor óta komoly hagyományai vannak: a selyem Kína ősi exportcikke.
A textilipar sok betanítható munkaerőt igényel, ezért a külföldi működő tőke elsőként ebbe az ágazatba áramlott.
Az ipari ágazatok közül az elektronika fejlődött talán a legdinamikusabban. Ebben egyszerűen bonthatók részeikre a feladatok. Ezért könnyen telepíthető a részegységek gyártása és az összeszerelés a világ különböző pontjaira. Igy a TNC-k beruházásainak nagy része ebbe az ágazatba áramlott. Talán nincs is olyan jelentős elektronikai vállalat, amelynek ne lenne üzeme Kínában. Az ágazat központja Sanghaj és Peking. Ez utóbbi ad otthont a „kínai Szilícium-völgynek” is.
Az ipar új sikerágazata az autógyártás. Napjainkra lényegében minden jelentős autógyár létesített leányvállalatot Kínában. Óriási ugyanis a vásárlói igény a személygépkocsikra.
Az ipari növekedés egyik árnyoldala és tovább-fejlődésének akadálya lehet — az energiahiány.
Kína energiarendszere hagyományosan az országban nagy mennyiségben megtalálható feketekőszénre épül. (Jelenleg a villamosáram-termelés kétharmada ebből származik.) A feldolgozóipar rohamos fejlődésével azonban az energiatermelés nem tud lépést tartani.
Gyakoriak a kényszerű áramszünetek. Előfordul, hogy emiatt az ország termelőkapacitásának 60%-a is leáll. Az energiahiányt fokozza a növekvő háztartási fogyasztás és az autók számának növekedése is.
A növekvő kőszénfogyasztás mellett folyamatosan emelkedik a felhasznált kőolaj mennyisége is. Míg Kína az 1990-es évek közepén kőolajból önellátó volt, addig ma a világ második importőre. Ez függővé teszi az országot a kőolaj világpiaci árától és az ellátási útvonalak biztonságától. Így más energiaforrásokat is kénytelen keresni. Az egyik lehetőség a vízenergia mind nagyobb mértékű hasznosítása. Ehhez Kína jó adottságokkal rendelkezik, ezért nagyszabású beruházások kezdődtek.
A kőolajtól való függőséget atomerőművek építésével is próbálják csökkenteni.
A gazdasági növekedés nagyon egyenlőtlenül ment végbe az országban. A már korábban is meglévő területi különbségek az elmúlt három évtizedben tovább fokozódtak. Kína keleti, délkeleti része az ősi kínai civilizáció központja. Kedvező éghajlatával, tágas, termékeny alföldjeivel, medencéivel ma is az öntözéses földművelés színtere. A változatos természeti adottságok miatt ez a terület az ország „éléskamrája”. A magas élőmunka-ráfordítás, az intenzív talajerő-utánpótlás, az árasztásos öntözés kiemelkedő termésátlagokat eredményez. A termékskála a rizst, a búzát, a gyapotot, a szóját, a földimogyorót, a teát, a zöldség- és gyümölcsféléket egyaránt tartalmazza. Ezt egészíti ki a sertés-, a baromfitenyésztés és a halászat.
A kikötők, a folyók, a csatornák, a sűrű út- és vasúthálózat, a nagy népsűrűség az iparosodásnak is kedvezett. Az utóbbi évek iparfejlesztése szinte teljes egészében itt zajlott le. Így a népesség és a termelés közel 90%-a ezekben a tartományokban összpontosul. A gazdaság Pekingben, Sanghajban, Hongkongban, Makaón, illetve a Hongkonggal szomszédos tartományban a legfejlettebb.
Délkelet-Kína gazdagságával szemben áll a nyugat-kínai tartományok szegénysége. Ezek alkotják a problémás térségek egyik csoportját. Itt a szélsőséges éghajlat, a száraz medencék, a fennsíkok, a füves puszták teszik lehetetlenné a földművelést.
A problémákkal küzdő térségek másik csoportjába a kínai nehézipar egykori fellegvára, az Északkelet-Kínában fekvő Mandzsúria tartozik. Gazdag energiahordozó- és nyersanyagtelepei szolgálták ki az alapanyagipart és a hagyományos gépipart. Napjainkra azonban Kína rozsdaövezetévé vált.