A zsinatról általánosságban, a zsinat előzményei
A XX. században – különösen a II. világháború után – olyan társadalmi, és politikai változások mentek végbe a világban, melyeket az Egyház nem hagyhatott válasz nélkül. A modern világ változásaira érkező válaszlépés, amely a legnagyobb fordulatot hozta a Katolikus Egyház életében, a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) volt.
Társadalmi szinten, a háború utáni Európa életében a szekularizáció valamint az urbanizáció felgyorsulása jelentette a legkomolyabb erőpróbát. A városiasodás ugyanis súlyos csapás volt a hagyományos falusi közösségekre, amelyek a korban a keresztény hitélet hagyományos helyszínének számítottak.
A politika terén pedig talán még komolyabb változások következtek be. Míg az Amerikai Egyesült Államokban a katolikus kisebbség J. F. Kennedy révén politikai befolyást szerzett (Kennedy mindmáig az egyetlen katolikus elnök az USA történelmében), addig a fejlődő országokban háttérbe szorult az Egyház befolyása. A keleti tömb esetén az állam folyamatos ellenőrzés alatt tartotta a különböző vallások képviselőit. Az Egyház tevékenysége több ázsiai országban az istentiszteletek, vagy Szentmisék megtartására korlátozódott. A „harmadik világ” katolikusainak száma rohamos növekedésnek indult. Az Egyház demográfia súlypontja ekkor Dél-Amerikára tolódott.
A zsinat összehívását sürgette a jelenség, hogy több kezdeményezés indult meg az Egyházon belül, melyek olyan kérdéseket helyeztek központba, mint a cölibátus kérdése, a liturgia megújítása, vagy a bibliatudomány fejlődése.
Szent XXIII. János pápa és a zsinat összehívása
XII. Pius pápa halála (1958) után a konklávén összeülő bíborosok többsége megegyezett abban, hogy az elhunyt pápa helyett egy kevésbé szigorú utódot kell választani. A hidegháború meggyengülését a vallási életben is figyelembe kívánták venni, így egy kevésbé erős, úgynevezett átmeneti pápát kívántak hivatalba állítani. Az erre alkalmas személyt sokan az elmúlt évszázadok hagyományainak ellenére, nem az olasz bíborosok közt keresték, ám végül mégis Angelo Giuseppe Roncalli velencei bíborost választották meg, aki pápaságában a XXIII. János nevet választotta.
XXIII. János pápa egyszerű földműves család gyermekeként született 1881-ben. Pappá szentelése után püspöki titkárként, az I. világháború idején pedig tábori lelkészként dolgozott. 1944- től párizsi nuncius. Franciaországi munkája idején indult el az országban a katolikus restauráció. Érdemei láttán XII. Pius pápa 1953-ban nevezte ki velencei pátriárkának.
Az 1958-as pápaválasztás után szinte azonnal megszerezte az emberek támogatását. Évszázados ceremóniákat hagyott el, valamint maga is a nép közé ment. Népszerűségét a világsajtó is egyre csak növelte.
Megválasztása után szinte azonnal meghirdette programját. Döntéseiben mindvégig határozott és gyors volt, így azok sokszor rapszodikusak lettek. Programjában 1959-ben már felvetette egy egyetemes zsinat megtartásának lehetőségét. Jelszavává vált az „aggiornamento” azaz a kor követelményeihez való igazodás.
Egyházpolitikájában is igyekezett nagyot alkotni. Első pápaként közvetlen kapcsolatba lépett a Szovjetunióval.
A zsinat összehívásának érdekében előkészítő bizottságot állított. Ennek fő hatásköre a világegyházból való javaslatgyűjtés volt. A bizottság 73 javaslatát 1961 és 1962 között hagyták jóvá. A zsinatot végül a „Humanae salutis” apostoli konstitúció hívta össze 1961. december 25-én.
A zsinat I. ülésszaka és XIII. János halála
A zsinat első ülésszakán 2400 zsinati atya vett részt, az egész világegyház képviseletében. A leghatározottabb programmal az úgynevezett „rajnai-csoport” (német, francia, osztrák, holland, svájci és belga püspökök) érkezett.
A zsinaton háttérbe szorultak a dogmatikai témák, köszönhetően a rajnai-csoportnak, valamint annak, hogy János pápa elmondása szerint is „lelkipásztori” zsinatot tervezett. Hangsúlyossá váltak ellenben a gyakorlatiasabb témák, mint az ökumenizmus, a vallásszabadság, valamint a cölibátus kérdése. A zsinati atyák elvetették a Kúria tervét a bizottsági tagok kilétéről, hiszen az csakis konzervatív tagokat kívánt választani. Ezzel a zsinat állást foglalt az „aggiornamento” mellett. Az első ülésszak alatt 5 tervezet került a püspökök elé (keresztények egysége, kinyilatkoztatás forrásai, hírközlő eszközök, liturgia és egyház).
A második ülésszak megkezdése előtt azonban 1963 pünkösdjén gyomorrákban elhunyt XXIII. János pápa. A kánonjog értelmében a zsinatot felfüggesztették.
VI. Pál megválasztása, valamint a zsinat további ülésszakjai
A zsinat üléseinek nézeteltérései nagyban befolyásolták a pápaválasztást. A kúriai körök szerették volna visszaszerezni vezető pozícióikat, ezzel szemben a zsinati atyák nagy része a további haladás mellett volt. Végül a bíborosok Giovanni Battista Montini milánói érsek személyében találták meg a megfelelő utódot, aki a pápaságban a VI. Pál nevet választotta. VI. Pál azért is tűnt jó választásnak, mert a progresszívek támogatását magáénak tudta, ám múltbéli munkái a kúriához kötötték (1944-től XII. Pius mellett dolgozott az Államtitkárságon).
A bresciai polgárcsaládból származó Montini rendhagyó módon már az előző konklávén is kapott szavazott, annak ellenére, hogy akkor még nem volt bíboros.
Nagy újításképpen olyan évszázados jelképek használatát hagyta el, mint a pápai tiara vagy a hordszék.
VI. Pál pápa a zsinat folytatása mellett foglalt állást. Első beszédében megjelölte programját, melyben olyan témákat érintett, mint az egyház önértelmezése, a belső megújulás, az ökumenizmus vagy a párbeszéd fontossága a modern világgal.
A második ülésszakon a zsinat elfogadta az új liturgiatervezetet, mint a zsinat talán legnagyobb újítását. A további két ülésszakon olyan témák kerültek elő, mint a vallásszabadság kérdése. Ezt a kérdést a pápa el kívánta napolni ám a zsinati atyák nyomására végül mégis döntést hozott. A résztvevő papság úgy gondolta, hogy a kérdés elnapolásával az egyház eljátszaná a világ bizalmát a kérdésben.
A zsinat mélypontjaként az ökumenizmusról szóló tervezetet szokás megemlíteni. A pápa csak bizonyos részeit fogadta el a javaslatoknak. Ennek következményeképp a Szent Péter bazilikában jelen levő bíborosok nem tapsolták meg a bevonuló pápát. A további dekrétumok zárószavazásai azonban helyreállították a felek közti békét.
A II. Vatikáni zsinat fontosabb tanításai
A zsinat újfajta egyházképet fogalmazott meg. A Lumen gentium című zsinati dokumentum az Egyházat az üdvösség forrásának nevezi. Az egyházat a zsinat minden dokumentuma Isten népének nevezi.
Az Oltáriszentséget a hit forrásának és csúcspontjának nevezik. A katolikusok számára Isten kegyelmének legfőbb forrása a szentáldozás.
Megújították a liturgiát. A latin helyett nemzeti nyelvű liturgiát vezettek be, míg megjelent a szembemisézés is. A híveket a lehető legnagyobb mértékű részvételre ösztönözték.
A zsinat kiemeli a család fontosságát. A zsinat tanítása szerint minden hívő számára a család adja meg a hit és a vallásosság alapjait.
Az egyház kapcsolata megváltozik a más felekezetekkel szemben. A más hitbeli emberek iránti tiszteletre és a párbeszéd fontosságára hívják fel a figyelmet.
Az újítások mellet, néhány reform a hagyományokhoz nyúlt vissza. Fontosabbá vált a Biblia, valamint az ősi hagyományok. Újra lehetővé vált az állandó diakónusság.
A püspökök számára felső korhatárt szabott meg. 75 éves korban a püspököknek a mai napig hivatali kötelességük beadni nyugdíjazási kérelmüket. A zsinat rendelkezése értelmében bíborosok 80 éves korukban elveszítik részvételi jogukat a pápaválasztó konklávén.
A zsinat utóélete
A II. Vatikáni zsinat után a katolikus hívők szerepe felértékelődött az egyház életében. Az egyházi közösségek sokkal nyitottabbá és sokszínűbbé váltak a hívek részvétele által.
A liturgiai reformok jelentették a legsarkalatosabb kérdést. A szembemisézés illetve a népnyelvi szertartások sokaknak nem nyerték el a tetszését. A papi zsolozsma leegyszerűsítése pedig fokozta elégedetlenségüket. Elsősorban holland és francia püspökök és bíborosok voltak az elégedetlenkedők. Marcel Lefebvre francia érsek többször is bírálta a zsinat határozatait. 1976-ban a Szentszék felfüggesztette püspöki hivatalából. Ennek, valamint – annak, hogy Lefebvre pápai engedély nélkül szentelt püspököket – következtében az úgynevezett „tridentisták” formálisan elszakadtak a katolikus egyháztól (1988).
A zsinat utáni években több ezer pap és szerzetes hagyta el hivatását. Több országban pedig csökkeni kezdett a miselátogatás. Ám mivel ez a zsinat után hosszútávon fennálló tendencia lett, valószínű nem közvetlen a zsinat váltotta ki a jelenséget, de kétség kívül felgyorsította azt.
A nehézségeket tetézte, hogy a zsinat nem talált egyértelmű választ az egyház szerepének kérdésére.
A zsinat után (1968) VI. Pál pápa megerősítette a cölibátus intézményét (Sacerdotalis caelibatus). Mindez nagy ellenkezést váltott ki a közvéleményben, ugyanis a többség a papi nőtlenség eltörlését várta a zsinattól.
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) szerepe
A későbbi XVI. Benedek pápa a színfalak mögött játszott fontos szerepet. Beszédvázlatokat készített, dokumentumokat fogalmazott meg, és rögzítette a tanácskozás menetét. 2012-ben a zsinat 50. évfordulója alkalmából hirdette meg a hit évét.
Forráslista:
http://www.magyarkurir.hu/hirek/ii-vatikani-zsinat-tiz-ujitasa
PPEK / Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve
Gárdonyi Máté: 20. századi katolikus egyháztörténet (jegyzet)