Emelt történelem érettségi

A felvilágosult abszolutizmus politikája és magyarországi képviselői

A felvilágosult abszolutizmus

A XVIII. században a fejlett nyugat-európai országoktól – amelyeket centrum országoknak hívunk (Anglia, Franciaország) – elmaradó területek (ezeket perifériának nevezzük) abszolút uralkodói birodalmuk fejlődése érdekében változásokra kényszerültek. Országuk nagyhatalmi státuszának megtartása vagy megszerzése érdekében gazdasági és óvatos társadalmi reformokat hajtottak végre: lebontották a belső vámhatárokat, pártolták az iparfejlődést, fejlesztették az oktatást és az egészségügyet, védték a jobbágyságot a nemesség túlzott önkényével szemben, megadóztatták a nemességet. Modernizációt akartak, így elfordultak a vallási vakbuzgalomtól és a középkori szokásoktól, és mindezt úgy szándékozták kivitelezni, hogy közben az alapvető politikai viszonyok érintetlenek maradjanak. Az uralkodókat jellemzi a rendi országgyűlés mellőzése, a rendeleti kormányzás és a jól fölépített hivatalnoki apparátusra, azaz a bürokráciára való támaszkodás. A korszak felvilágosult szellemisége a politikai életben is megjelent: az uralkodó a nép első szolgája, az egyházak háttérbe szorítása. Ezért nevezzük ezt a továbbra is abszolutikus rendszert felvilágosult abszolutizmusnak.

Európa kevésbé fejlett területein érvényesült: Poroszország (I. Nagy Frigyes, I. Frigyes Vilmos, II. Frigyes), Habsburg Birodalom, Portugália, Spanyolország, Dánia, Svédország, valamint a felvilágosult despotizmus formájában, a cári Oroszország (II. Katalin). Magyarországon a legjellegzetesebb abszolutista uralkodónak II. József tekinthető, de a reformokra való törekvés már Mária Terézia uralkodás alatt is megfigyelhető.

Mária Terézia (1740-1780), a mérsékelt reformer

III. Károly halálával kihalt a Habsburg ház férfiága, de az uralkodó elismertette a rendekkel a nőági trónutódlást az 1723-ban kiadott Pragmatica Sanctió rendeletben. Ebben ezen kívül a törvény rögzítette azt is, hogy az örökös osztrák tartományok és Magyarország csak együttesen örökíthető, tehát a birodalom két részre oszthatatlan. Az okmány a közös védelem kötelezettségét is tartalmazta.

Mária Terézia rögtön trónra lépése után nehéz helyzettel találta szemben magát: II. Frigyes porosz király Sziléziát fenyegette, a bajor választófejedelem Károly Albert pedig a trónjára vágyott. Az urakodónő rászorult a magyar rendek és katonai erejük támogatására, akik segítséget nyújtottak neki, és cserébe megerősítette nemesi szabadságjogaikat. Az 1748-ig tartó osztrák örökösödési háborúban hasznosnak bizonyultak a mozgékony huszár hadak a lomha császári hadtestek mellett. Végül Szilézia elveszett, bár az 1756 és 1763 között zajló hétéves háborúban Mária Terézia tett még egy próbát a terület visszaszerzésére, de sikertelen volt. A háborús évek alatt azonban sikerült megerősítenie hatalmát.

A nagyhatalmi státuszát biztosító állandó hadsereg fenntartása és fejlesztése hatalmas összeget emésztett fel, ezért sürgősen növelni kellett az állami jövedelmeket. Poroszország reformjait vette mintául, így tehát a királynő a reformok útjára lépett. Például átszervezésekkel próbálta egyszerűbbé és olcsóbbá tenni az állam működését, ám ez csekély eredményeket mutatott. Kihasználva abszolutista jellegű hatalmát elfogadtatta Csehországban és Ausztriában a kiváltságos rétegek adózásáról szóló törvényt.

Magyarországon azonban megkötötte az uralkodónő kezét az ország rendi különállósága. A rendek az 1751-es országgyűlésen visszautasították a nemesi adófizetést. Így a királynő burkoltan adóztatta meg őket az 1754-es vámrendelete által: kettős vámhatárt hozott létre a birodalomban. A külső merkantilista vámhatár az egész Habsburg Birodalmat védte a külföldi árukkal szemben, a belső Magyarország és az örökös tartományok között húzódott, s ezzel kívánta a magyar nemesség jövedelmeit közvetett módon terhelni. A vámrendelet kedvezően hatott a magyar mezőgazdaságra, ugyanis állandó felvevőpiacot biztosított.

A mezőgazdasági kivitel emelkedése elsősorban a nyakbirtokok majorságainak volt köszönhető. Emiatt a birtokosok igyekeztek növelni a majorsági földjeiket a közös földek és a jobbágyok telkeinek rovására. A majorságokat a jobbágyok a robotmunkával művelték meg, és mivel egyre több majorság létsült, egyre több robotot kellett teljesíteniük a jobbágyoknak, így saját földjeiket azaz a jobbágytelket (úrbéres föld) nem tudták megfelelően művelni. Ez kedvezőtlen volt az állam számára, mivel a nemesek adómentessége miatt a majorsági földek után nem szedtek adót, csak a jobbágytelkek után, így jelentős bevételtől esett el az állam. 1767-ben a királynő e kérdést kívánta rendezni az Úrbéri rendeletben (Urbárium) : maximálta a jobbágyi szolgáltatásokat és rögzítette a majorsági és a jobbágytelkek arányát. A rendelet gátat szabott a jobbágyi terhek emelésének és egyben az adóalap csökkenésének.

A gazdasági-társadalmi felzárkózást szolgálta az 1777-ben kiadott Ratio Educationis, vagyis a tanügyi rendelet. A népiskolától az egyetemig felépülő egységes iskolarendszert határozott meg. Államilag előírt tantervet határoztak meg, melyben a korszakban modernnek számító tantárgyak kerültek előtérbe ( történelem, földrajz) és a gyakorlati ismeretek. Az oktatás jórészt az egyház kezében maradt, de a tanterv révén érvényesült az állami ellenőrzés. A cél az államhoz hű és hasznos polgárok nevelése volt. A rendelet a megfelelő feltételek hiányában nem mondhatta ki az általános tankötelezettséget, de elősegítette, hogy minél több 6 és 12 év közötti gyermek járhasson iskolába, s így csökkenjen az analfabetizmus.

 

II. József (1780-1790), a türelmetlen reformer, felvilágosult zsarnok

1765-től már német-római császár volt, és anyja, Mária Terézia mellett társuralkodó. Az 1780-as trónra lépése után nem koronáztatta meg magát („kalapos király”), hogy ne kényszerüljön esküt tenni a rendi jogok tiszteletben tartására. Abszolút hatalmát elképzelései megvalósítására használta fel. Célja egy egységes, minden alattvaló számára jólétet biztosító birodalom létrehozása volt. Végrehajtására rendeletek ezreit (tíz év alatt hatezer rendelet) zúdította a népre, melyek jelentős része feleslegesen sértette a nép hagyományait (drága koporsók helyett a halottat vászonba csavarva kell eltemetni, korlátozta az egyházi körmeneteket). Az uralkodót a türelmetlenség jellemezte.

II. József az egyházat is reformjai szolgálatába akarta állítani. Fölújította a királyi tetszvényjogot, azaz a placetum regiumot, amely azt mondta ki, hogy a pápai bullák kiadásához az uralkodó jóváhagyása szükséges. A tanítással és betegápolással foglalkozó rendek kivételével feloszlatta a szerzetesrendeket (1782) , majd vagyonukból vallásalapot hozott létre, melyből gyarapította a nép körében tevékenykedő plébániák számát és növelte a plébánosok jövedelmét.

Az 1781-es türelmi rendelete az evangélikusoknak, a reformátusoknak, és a görögkeletiek számára is szabadabb vallásgyakorlatot biztosított. A rendelet meghozatalának oka a felvilágosodás eszménye és az egységes birodalom létrehozásának célzata: fel kívánta számolni az alattvalókat elválasztó, a birodalommal szembeállító akadályokat. A rendelet értelmében e vallásúak minden állami hivatalt betölthettek.

1784-ben Erdélyben kitört egy véres román parasztfelkelés, mely tanulságából kiindulva az uralkodó kiadta 1785-ben a jobbágyrendeletét. Ez megszüntette a röghöz kötést, így a jobbágyok szabadon költözhettek és mesterséget tanulhattak. Ezzel a király az iparfejlesztés számára kívánt szabad munkaerőt biztosítani. E rendeletben törölte el a jobbágy kifejezést.

Az egységes birodalom létrehozását segítette volna elő az 1784-ben bevezetett nyelvrendelete, amely az eddig a közigazgatásban használt latint lecserélte volna a németre. A nemesség körébe e rendelet felháborodást váltott ki, és a magyarság körében megjelent a nacionalizmus korai eszméje. Az anyanyelv használata innentől kezdve divattá vált, de a magyarságtudat az öltözködésben és a magyar táncok népszerűségében is megjelent.

Az uralkodóval szembeni ellenszenv fokozódott, amikor 1785-ben a nemesi megyék önkormányzata helyett az országot tíz igazgatási területre osztotta, amelyek élére királyi biztosokat helyezett. Tovább nőtt az ellenszenv majd heves tiltakozások kezdődtek, mikor a nemesek megadóztatását tervezte az uralkodó és népszámlálást és birtokösszeírást rendelt el. Az összeírásokat még végrehajtották, viszont az ellentétek már pattanásig feszültek.

II. Józsefnek uralkodása végén kedvezőtlen külpolitikai helyzettel kellett szembenéznie. 1788-ban II. Katalin cárnővel szövetségben megtámadta Törökországot, a háború azonban nem hozott mást, mint katonai kudarcot, nélkülözést a nép számára és betegséget az uralkodónak. A francia forradalom fontos szövetségesétől, XVI. Lajostól fosztotta meg (Marie Antoinette volt József húga, akit a forradalom alatt férjével együtt kivégeztek). Németalföldön felkelés tört ki, majd a gazdag tartomány kimondta függetlenségét. A nemesi ellenállás pedig felvette a poroszokkal a kapcsolatot.

A király a halálos ágyán feküdt, a nép jelentős része( kivéve a jozefinisták többségét, akik végig támogatták az uralkodó törekvéseit) eddigre már szemben állt a beteg uralkodóval. Ekkor azonban II. József visszavonta(„nevezetes tollvonás”) a Magyarországgal kapcsolatos rendeleteit, a türelmi rendelet, a jobbágyrendelet és az alsópapságra vonatkozó rendelet kivételével.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük