BEVEZETÉS: Gondolkodásmódbeli változások a 19. sz. második felében
A 19. század második felében – elsősorban Franciaországban – a költészetnek, a költői magatartásnak egy egészen új felfogása alakult ki. A romantika nemzedékét még a lelkesedés fűtötte. Victor Hugo vagy Petőfi Sándor a költőben váteszt, prófétát látott, akinek feladata, hogy lángoszlopként vezesse a népet a Kánaán, egy tökéletesnek elképzelt új világ felé. Szent meggyőződésük volt, hogy a művészetnek, az irodalomnak fontos és nélkülözhetetlen társadalomformáló szerepe van. A század második felében a polgári társadalom írói kiábrándultan fordultak el saját koruk eszmény nélküli világától. Az alkotókat tömény pesszimizmus járta át. Megrendült a hitük a túlzottan is „magabiztos” természettudományokban. A pozitivizmus aprólékos kisszerűsége, és a különböző filozófiai áramlatok gyanakvóvá tették őket az ember megismerő képességével szemben is. Úgy gondolták, hogy a „valóság” egészen más, mint amilyennek érzékszerveink mutatják. Tagadták a művészet társadalmi szerepét, nem hittek abban, hogy az énen kívüli világ a művészet akár realista, akár naturalista eszközeivel „hitelesen” bemutatható. Keserűen, ellenségesen fordultak szembe a társadalommal, a közélettel, a politikával. Az írók egyre inkább magukra maradtak, magányosokká, elszigeteltekké váltak. Szemben álltak az értetlen, névtelen tömeggel: benne nem a romantika által idealizált „népet” látták, amelynek szavában valaha az Isten szavát hallották.
TÁRGYALÁS
A szimbolizmus jellemzői:
- a 19. század második felének az irányzata az impresszionizmus és a szecesszió mellett
- „l’art pour l’art”-elv (művészet a művészetért)
- először a lírai költészetben jelentkezett, majd az irodalom minden ágában, a festészetben és a zenében is mozgalommá növekedett
- bonyolult képek, képrendszerek, melyek gyakran csak nehezen megmagyarázhatók, többértelmű jelentéstartalom, a kép csak sejtet valamit, homályos jelentéssel
- új szókapcsolatok, „nyelvi mágia”, világos megnevezést kerülő sugalmazás
a homály már önmagában költői
csak a kiválasztottak értik meg
- zeneiségre való törekvés, pl. Verlaine Őszi chansonja: „Ősz húrja zsong jajong busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.”
- lágy asszonáncok, rímek, alliterációk
- kedvelt eszköz a szinesztézia, azaz a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása
- a téma fontossága a háttérbe szorul, helyette a művészet maga a fontos, az ábrázolásmód
- egy jelhez nem rendelhető hozzá egy konkrét jelenség
- az értelmezés teljesen a befogadóra hárul
- prózai alkotók: Ibsen, Oscar Wilde lírai atyjai: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud
A francia szimbolisták életútja, a költői szerep átalakulása
A szimbolisták megvetették a kispolgári erkölcsöket, elutasították a józan ész szerinti életvitelt. Végletesen eltávolodtak a hétköznapi élettől és emberektől: különc életet éltek, ami csak nekik, a „zseniknek” járt ki.
Botrányos életmódjukkal meghökkenést keltettek, de szívesen látott vendégek voltak a szalonok unalmas életében. Szerették a különlegességeket öltözködésben, ételben, italban, nőkben – mégsem a habzsolás, hanem az életuntság (spleen) jellemzi őket.
Divat volt köztük a beteges érzékenység, a neurózis, a fáradtság.
A legismertebb három költő Charles Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud. Baudelaire alkoholizmusával, fekete és prostituált szeretőivel hívta fel magára a figyelmet, Verlaine családját és gyermekét hagyta el a 16 éves zseni, Rimbaud miatt, és évekig együtt éltek homoszexuális kapcsolatban (aminek az lett a vége, hogy Verlaine 1873-ban rálőtt a szakítani akaró Rimbaudra, amiért a rendőrség letartóztatta, és kétévi börtönre ítélte.) Rimbaud 18 éves korában abbahagyta az írást és Afrikába került rabszolgakereskedőnek.
Ez a bohém életmód szinte példa értékű lett a későbbi művészvilág számára. A francia szimbolisták előtt a költő példakép volt és erkölcsös ember, hiszen ezzel kellett hitelessé tennie mondanivalóját. A francia szimbolisták elutasították ezt a szemléletet, az életet és a költészetet élesen elválasztották egymástól.
BAUDELAIRE
(Ő a francia szimbolizmus atyja. Egyetlen verseskötete: A romlás virágai.)
Az albatrosz
Az albatrosz című vers az „elátkozott költő” sorsának allegorikus megfogalmazása. Allegorikus költemény, mert a jelképes jelentést hordozó, fenséges szépségű, misztikus és babonás madár megalázó sorsa (megkötözik, pipát dugnak a szájába) azonosítódik a költő, a művész sorsával. Az első három szakasz képeinek, történésének a negyedik szakasz a megfeleltető magyarázata („A költő is ilyen…”). Nemcsak a madár sorsa és a művészsors azonosítható egymással, hanem a többi motívum, ellentét is egyértelműen megfeleltethető más fogalmakkal. A saját világában (fent = „kéklő lég ura”, a „szép csoda”, „légi herceg”) szabad madár a „természetes közegében”, tehát a szellem, a művészet magasában a fenséges művész képe, miként a „sós örvények”, a fedélzet világa (lent), a „rút röhej”, a „majmolás”, a matrózok gúnyolódása a hétköznapok valóságának megjelenítői. Az éteri tisztaság, a szépség, a szabadság elértéktelenedik, nevetségessé, kiszolgáltatottá válik a mindennapok világában, a művész a meg nem értettség, az elutasítás világában árván, betegen biceg, botladozik „óriás két szárnyában”, mint a foglyul ejtett albatrosz.
- nagyon erőteljes szóhasználat
- gyökértelenség, sehova sem tartozás a társadalomban
VERLAINE
Őszi chanson
- Tipikus példája az impresszionista lírának (bravúros Tóth Árpád fordítása)
- Élményvers, egyetlen pillanat, egyetlen különleges létállapot, hangulat megörökítése.
- chanson = dal
- egyetlen (egynemű) vágy, érzés, hangulat fogalmazódik meg benne – a halálvágy
- általános téma a lírában, Verlaine versének újszerűsége talán abban ragadható meg, hogy mintha hiányozna az elmúlás utáni vágy indoka, oka, magyarázata. Az egyes szám első személyű beszélő csak homályosan utal az okra: „S én csüggeteg, / halvány beteg / … csak sírok”.
- A költeményben elsősorban a zeneiség (hangutánzó szavak, hangszimbolika = költői eljárás, amely a nyelv egyes hangjainak bizonyos jelentést, jelentéshordozó erőt tulajdonít) stíluseszközei teremtik meg azt a különös hatást, mely mintegy pótolja a fogalmi hiányokat. Nem eldönthető, hogy a külső világ állapotának hatásai váltják ki a beszélőből az elmúlás utáni vágyat, vagy a belső lélekállapot „találja meg” a külvilág változásában, sejtelmességében (ősz, éjfél, szél) állapotának tükörképét.
- A természet, a táj – bár elemeiben jelen van a versben – szerepe másodlagos, a képiséggel szemben a hangokon, a hangeffektusokon(jajong, busong, kong) van nagyobb hangsúly.
- Ezt még fokozza: mély magánhangzók, zöngés mássalhangzók, a sorok egymásba folyása.
- A minimumra szűkített információtartalom a megértést a befogadó empátiájára, érzelmi-hangulati azonosulási képességére hárítja.
- A versszöveg meghatározó elemei az igék, azonban mintha minden cselekvés, történés mögöttes, nem megnevezett kiváltó oka lenne az igazán lényeges.
- Minden jelen idejű, minden valaminek a függvénye, elszenvedése; a múltra az előtűnő „tűnt kéjek” képe utal csupán, s az idő múlását is csak az éjfél kongása jelzi.
RIMBAUD
(látnoki költészet! + „csodagyerek”: egész írói munkásságát 16 és 19 éves kora között alkotta, ott véglet lezárta)
Kóborlásaim
A költő saját magát, mint csavargót mutatja be, aki bármerre jár mindig kitart a múzsája mellett. Rimbaud azt is leírja, hogy könnyen azonosul a természettel. Itt a múzsa és a természet a költészetet jelenti, az út, pedig magát az életet. Vagyis egész élete során nem hagyta cserben a költészetet. Szerintem a kóborlás, itt nem azt jelenti, hogy eltévedett a saját életében, hanem a céltalanságot, azt, hogy Rimbaud a jelennek élt.
- gyökértelenség az emberi kapcsolatok terén
- senkit sem érdekel hol alszik, mi lesz vele, stb.
- életuntság, passzivitás (általános jellemzője a francia premoderneknek)
BEFEJEZÉS
A francia szimbolisták teljesen újszerű költői nyelvet teremtettek. Megszabadították a költészetet az előítéletektől, de úgy hogy megtartották a művészi mesterség alapjait (versformák, rímek bravúros használata). Magyar vonatkozásuk különösen fontos:
- a szimbolizmus első magyar előfutára: Vajda János
- a Nyugat első nemzedékének ők jelentették az irodalmi példát legfőképp igaz ez Adyra, a legnagyobb szimbolista költőnkre (példaképének Vajda Jánost tekintette)