A francia forradalom és a napóleoni háborúk
A francia forradalom döntő változást hozott Európa történetében. Az új eszmék hatalomra jutása sértette a régi rendszer vezetőinek érdekeit, így a nagy európai hatalmak mind összefogtak Franciaország ellen.
A külpolitikai fenyegetettség ellentéteket szított a forradalmárok táborában. Maga a király a háború pártján állt, mivel a forradalmi erők vereségétől a királyi hatalom helyreállítását várta. Éppen ezért girondista kormányt nevezett ki, hiszen a girondisták szintén támogatták a háborút, bár más célokból. A Törvényhozó Nemzetgyűlés hadat üzent a Habsburg Birodalomnak (1792. április 20.), azonban a hadsereg nem volt felkészülve a háborúra. Az első vereségek nagy riadalmat okoztak Párizsban, megkezdődött az önkéntesek toborzása és a tömeg agresszivitása növekedet. Ebben a helyzetben XVI. Lajos szembefordult a Nemzetgyűléssel, mire a tömeg megostromolta a Tuileriákat, őrizetbe vette és megfosztotta a királyt a hatalmától.
II. Lipót és II. Frigyes Vilmos ennek következtében kiadta a pilnitzi nyilatkozatot, amelyben komoly katonai beavatkozással fenyegettek abban az esetben, ha XVI. Lajosnak bármi baja történne. 1792 augusztusának végén az osztrák és a porosz hadsereg átlépte a francia határt és sorra foglalta el a Párizs felé vezető út erődjeit. Párizs már a védelemre készült, amikor Dumouriez és Kellermann tábornok szeptember 20-án a Valmy-domboknál megállította a porosz csapatok előretörését. Mivel a poroszok féltették a hadseregüket egy komolyabb összecsapástól, visszavonultak, így a közvetlen veszély elmúlt. A Valmy győzelmet követően a francia seregek ellentámadásba lendültek. Német földön egészen Frankfurtig nyomultak előre. Dumouriez tábornok Jemappes-nél aratott győzelme pedig biztosította az Osztrák-Németalföld elfoglalását.. A Konvent a természetes határok elérését tűzte ki célul, ami együtt járt a forradalom eszméinek kiterjesztésével.
A francia előretörés az európai hatalmi egyensúly megbomlásával fenyegetett, ami sértette az angol érdekeket. A király kivégzése és a forradalom kiterjesztésének veszélye az abszolút hatalommal rendelkező uralkodókat is cselekvésre sarkallta. Lengyelország második felosztásáig (1793) az európai hatalmak egymást figyelve nem szívesen küldték seregeiket nyugatra, azonban a megegyezést követően cselekvésre szánták el magukat. Anglia megszervezte a első franciaellenes koalíciót Ausztria, Poroszország, Hollandia, Spanyolország és Portugália bevonásával (1793). A koalíció seregei több irányból törtek Franciaországra. Dumouriez elveszítette az Osztrák-Németalföldet és a büntetéstől való félelmében átmenekült az ellenfélhez.
A vereségek hatására a forradalom tovább radikalizálódott. A jakobinusok csoportja vette át a hatalmat, akik terror segítségével uralták az országot. Véresen leverték a parasztfelkeléseket és sikeresen megállították az ellenséget, sőt 1793 végére már támadásba lendültek át, a francia hadsereg már Spanyolországban járt és az osztrákok is jelentős veszteségeket szenvedtek.
Napoleon élete
(1796-1821)
Korzikai szegény nemesi család fia. Franciaországban járt katonaiskolába, tüzértiszti kiképzésben részesült. Karrierje kezdetéig többnyire szegénységben élt, sokáig neki kellett eltartania a családját, gyakran nélkülöztek.
Olvasott ember. Rendkívüli emlékezőtehetség, határtalan munkabírás, koncentrálóképesség. Mindig mindent az észnek és az akaraterőnek rendelt alá.
Először a touloni, bevehetetlennek tartott erőd elfoglalásánál figyeltek fel katonai tehetségére. 1794-ben tábornoki rangot kapott, s még ugyanebben az évben a Konvent fegyveres megvédésével indult el igazi katonai karrierje. A harcokban a végletekig könyörtelen tudott lenni, vakmerőség és nyugodt határozottság egyszerre jellemezte. 1795-ben feleségül vette a terror idején kivégzett jakobinus tábornok, Beauharnais özvegyét, Josephine-t, aki korábban a Direktórium egyik vezetőjének, Barrasnak volt a szeretője. Bonaparte az esküvő után két nappal elindult az itáliai hadjáratra. Innentől nyílegyenes út vezetett a Direktórium megbuktatásáig és a hatalom átvételéig.
Egész uralma alatt tudatosan és makacsul szakítani próbált a konvenciókkal. Ez elsősorban a katonai nézeteiben tűnt ki. A korszak stratégáival szemben ő nagyon egyszerű dolognak fogta fel a háborút. Jelmondata, az „Aktivitás, aktivitás, gyorsaság!” jól tükrözte azt a szemléletet, amit nemcsak a harcászatban, hanem politikájában is próbált megvalósítani. Újításai a harcászatban: általános sorozás, „szétszórt” harcmodor a koncentrált össztűz helyett, korlátlan terjeszkedés a területi egyezkedések helyett, folyamatos rekvirálás az elfoglalt területeken a raktárról való ellátás helyett.
Politikai zsenialitása gyakorlatiasságában keresendő. Majdnem mindig világosan látta az adott helyzetet, felismerte a szükséges intézkedéseket, és a megfelelő pillanatban képes volt határozottan cselekedni. Hiányzott belőle a moralizálás, az eszmei alap, s talán ez is hozzájárult katonai bukásához. Számára az uralkodás kicsit romantikus-hősi, egyéni szerepvállalás volt. Ez a túlzott gyakorlatiasság vezetett oda, hogy életvitele sokszor volt közönségesen kihívó, illetlen a nőkkel szemben, kérkedő az ágyban elért sikereivel. A nőkhöz való viszonyát is mindvégig az „egyszerűség” jellemezte. Sem Josephine-nek, sem második feleségének, Mária Lujzának, sem a lengyel Walewska grófnőnek nem volt érdemleges befolyása Napóleonra.
Mi a varázsa?
-példátlan gyors karrier; kis káplárból emelkedett fel Európa „urává”. A kisembereket izgalomba hozta ez a lehetőség. A franciák benne látták legsikeresebb uralkodójukat.
Hatalma Franciaországban
Igyekezett mindent irányítani, mindenben valamennyi szakmai jártasságot szerezni, nehogy kihasználhassák tudatlanságát. Diktatórikus módszerei ellenére sikerült társadalmi bázist kiépítenie maga köré.
Uralkodásának első öt esztendeje a konzulátus időszaka (1799-1804).
Az 1799-es alkotmány három konzult állított az ország élére. Tulajdonképpen minden hatalom az első konzul, vagyis Napoleon kezében volt, két társa, Sieyes és Ducos) csupán tanácsadó jogkörrel rendelkezett. Az első konzuli hatalmat először 10 évre, majd 1802-től örökös időre megkapta. Teljhatalmának folyamatos megtartását az újonnan kialakított választási rendszer tette lehetővé. Ő nevezte ki a 80 fős szenátust, az összes minisztert, a polgári és katonai tisztviselőket. Ő volt a hadsereg vezetője is. Törvényjavaslatait közvetlenül a szenátus elé terjeszthette, s ezzel nemcsak a végrehajtásban, hanem a törvényhozásban is döntő befolyásra tett szert.
1804-ben, miután újabb sikertelen merényletet kíséreltek meg ellene, elhatározta, hogy dinasztiát alapít és felveszi a császári címet. Célja a Karolingok örökségének felújítása, a nyugati országok kultúrájának egyesítése volt. A szenátus örökös császári címet adományozott neki, amit népszavazás erősített meg. Ezután VII. Pius pápát Párizsba rendelte, aki 1804. dec. 2-án a Notre- Dame székesegyházban csak szerette volna megkoronázni Napóleont, ám ő saját maga tette a fejére a koronát, jelezvén ezzel, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget a pápai áldásnak. A császári címet 1814 áprilisáig viselte.
Konzulátusának első intézkedéssorozata a rendteremtés volt. Felszámolta az országszerte működő rablóbandákat, amnesztiával és erőszakkal sikerült szétzilálnia a vendée-i felkelést is, ami pedig hathatós támogatást kapott az angoloktól. Ezzel jelentős népszerűségre tesz szert. Ezután rohamléptekkel fogott neki az uralmi rendszer kiépítésének, mielőtt megkezdte volna a háborúkat. Intézkedéseinek túlnyomó része már a konzulátus évei alatt megszületett, később már csak kisebb-nagyobb módosítások történtek.
Intézkedései:
– centralizálta a végrehajtást és a közigazgatást. Megszüntették az önkormányzatokat, törölték az összes, választás útján betölthető tisztséget. Az országot kerületekre osztották fel, amelyek élén a teljhatalmú prefektusok álltak. Őket a belügyminiszter nevezte ki, ők pedig a községi és városi polgármestereket, akik nekik tartoztak felelősséggel.
– A törvényhozás 3 fő szerve: a kormány által kinevezett Államtanács, a sok ezer jelöltből kiválasztott Tribunátus és a Törvényhozó Testület volt. Az ügyeket az igazságügy-minisztérium vezette, a rendet pedig a rendőr-minisztérium felügyelte, élén Fouché-val, a kémkedés költőjével. Többszintű kém- és besúgóhálózat épült ki, amelyek egymást is szemmel tartották. Elsődleges feladatuk a királypárti és a jakobinus szervezkedések felderítése volt.
– 1804-re elkészült a Code Napoleon (Code Civil), a polgári törvénykönyv. Alapelve a polgári szabadság és jogok egyenlősége volt. A mai francia jog, sőt Európa jogrendszerének alapjává vált. Kiegészítésként mellé került a kereskedelmi törvénykönyv és a nagyon szigorú büntető törvénykönyv.
– A gazdaságban Napóleon a merkantilista elveket igyekezett érvényesíteni, támogatva a hazai ipart és korlátozva a külső konkurenciát. A gazdasági életben a korlátlan tulajdonjog védelme és mindenféle kiváltság eltörlése érvényesült. Szigorú ellenőrzéssel, a kötelező könyvelés bevezetésével, a sikkasztások üldözésével a gazdasági élet stabilitását igyekezett megteremteni.
– Az állam elsősorban a felső- és középfokú oktatást szabályozta. Az ún. egyetem állt az élen, amelynek nagymestere egyben miniszterként is szerepelt. Ő felügyelt a főiskolákra és líceumokra, amelyeket a katonai fegyelem és a szigorú vizsgarendszer jellemzett. Napóleon nagyon pártolta a szakoktatást és a tudományokat.
– Sajtószabadság nem volt. Az egyház is állami felügyelet alá került, amit a pápával kötött konkordátum (1803) törvényesített. Kimondták a szabad vallásgyakorlatot, az egyházi tisztségek kinevezésének és a pápai rendelkezések kihirdetésének joga pedig a császár kezébe került.
– 1802: a Becsületrend megalapítása
A belső intézkedések megszilárdították Franciaország rendjét, Napóleonnak sikerült felülről lezárnia a forradalmat. Megtörtént a diktatúra kiépítése.
Hadjáratok
A külügyek élére Talleyrand gróf, a diplomácia nagymestere került.
1799-ben Franciaország egy tekintélyét eljátszott ország volt, tele belső problémákkal is. Napóleon ezért az új rendszer megszilárdítása érdekében igyekezett azonnal békét kötni ellenségeivel. Ausztria először visszautasította ajánlatát, de a Marengónál elszenvedett vereség utáni évben mégis rákényszerült a megegyezésre (1801: luneville-i béke).
Anglia egyedül maradt, az angol-orosz ellentétek kiéleződtek a Franciaországot sújtó blokád miatt, ami megakadályozta az orosz gabonaszállításokat. 1801-ben I. Sándor véget vetett a közben kialakult francia-orosz barátkozásnak, s erre Napóleon 1802-ben megkötötte az angolokkal az amiens-i békét. Eközben Napóleon igyekezett szerződéskötésekkel megerősíteni kereskedelmi pozícióit, fejlesztette flottáját, s megfogalmazta a francia gyarmati terjeszkedés irányait (Amerika, India, Észak-Afrika).
Az ezt követő 6 év (1803-1809) a francia hatalom fénykorának időszaka volt. Az átmeneti béke után először az angol-francia ellenségeskedés újult ki. Napóleon eladta Louisianát az amerikaiaknak, a befolyt pénzből megszervezte az Anglia ellen vonuló hajóhadat.
1805-ben létrejött a harmadik koalíció (Anglia, Oroszország, Ausztria, Nápoly, Svédország), s az osztrákok azonnal meg is indították támadásukat Napóleon ellen. Sikertelenül, sőt, Napóleon elfoglalta Bécset is.
1805 októberében Nelson Trafalgar mellett teljes győzelmet aratott a franciák felett, s ezzel a hajókkal együtt Napóleon partraszállási terve is örökre elmerült.
Napóleon seregei előrenyomultak német területeken (ulmi győzelem), az orosz Kutuzov nem merte velük felvenni a harcot, mivel a poroszok háborúba lépésére várt. Erre a franciák cselt alkalmaztak. Napóleon kimerültséget színlelve fegyverszünetet kért, amire a cár kötelezte hadvezérét a támadásra. Az összecsapásra 1805. dec. 2-án Austerlitznél került sor. Ez volt a történelem egyik legvéresebb ütközete, Napóleon személyesen vezette. A három császár csatájában a szövetségesek teljes vereséget szenvedtek. A pozsonyi béke deklarálta Velence francia kézre kerülését, az olasz, a bajor és a württembergi királyság létrejöttét. Ezzel védőállamok vették körül Franciaországot. Az ezt követő lépések már a császári hegemónia megteremtését szolgálták. A Napóleon által bejelentett dinasztiaalapítási szándék (József öccse Nápoly, Lajos pedig Hollandia királya lett) a megszerzett területek beolvasztásának kezdetét jelentette.
1806-ban Napóleon létrehozta a Német-Római Birodalom helyett a Rajnai Szövetséget, amelynek ő lett a protektora, biztosítva ezzel a francia vezető szerepet. Az új helyzet azonban már Poroszországot is zavarta, ezért orosz bíztatásra 1806-ban belépett a háborúba (az orosz-porosz szövetséget nevezték negyedik koalíciónak, amelyhez az angolok és a svédek is csatlakoztak). A döntés végzetesnek bizonyult, hiszen Napóleon 1806-ban Jéna és Auerstadt mellett teljesen megsemmisítette a porosz seregeket és bevonult Berlinbe. Itt hirdette ki a kontinentális zárlatot, ami gazdasági blokádot jelentett Anglia ellen, vagyis Napóleon visszakanyarodott eredeti céljához, az angolok legyőzéséhez.
Ehhez le kellett zárnia a porosz-orosz ügyeket, s az újabb hadműveletek 1807-ben Friedland mellett meg is hozták a döntő győzelmet Napóleon számára. Az oroszok kiléptek a háborúból, s így a poroszok is kénytelenek voltak békét kötni. A tilsiti békében a Visztulától nyugatra eső területeken a franciák szabad kezet kaptak. Poroszország hatalmas területekkel együtt – amelyekből a Varsói Nagyhercegség jött létre – elvesztette nagyhatalmiságát is. A béke tulajdonképpen Európa hatalmi felosztását jelentette a franciák és az oroszok között. Napóleonnak ezután már csak az Ibériai-fsz. ellenőrzését kellett megoldania. 1807-ben a franciák Spanyolországon keresztül megtámadták és elfoglalták Portugáliát, majd a köv. évben Madrid sem kerülhette el sorsát. A Bourbon-dinasztiát trónfosztottnak nyilvánították, s az addigi nápolyi király került a spanyol trónra.
A csúcson megkezdődött a válság folyamata is. Ezeket a hódításokat már nem támasztották alá semmiféle gazdasági igények. Franciaország ereje a hegemóniához már nem volt elegendő. A zárlat sem érte el a kívánt hatást. Anglia már egy év után ellenblokádot hirdetett meg. A zárlat negatív hatása az volt Európára nézve, hogy az amerikai import elmaradása miatt gyapotéhség lépett fel, ami textilipari válsághoz vezetett, az angol piac elvesztése pedig a keleti mezőgazdaságot hozta lehetetlen helyzetbe. Az új helyzet felerősítette a meghódított területek ellenállását. Jól mutatta a problémát a spanyol gerillaháború, ami 300 000 francia katonát kötött le.
A konkrét ellenállás az 1809-ben létrejött ötödik koalícióban mutatkozott meg, amely angol finanszírozással osztrák támadást jelentett. A kezdeti sikerek után (1809, Aspern) a döntő ütközetben Wagramnál Napóleon győzött és a schönbrunni békében Ausztria ismét területeket vesztett. Mindez az ellenségeskedés Napóleont nem igazán zavarta, amit a Habsburg Mária Lujzával kötött dinasztikus házassága (1811) is bizonyított.
Az igazán hatékony szembenállás csak egy nagyhatalomtól indulhatott. Az oroszokat gazdaságilag igen érzékenyen érintette a kontinentális zárlat, ezért I. Sándor 1810-ben megnyitotta a kikötőket. Sőt, amikor látta a francia készülődést, 1812-ben ultimátumban Napóleon visszavonulását követelte az Elba mögé. A támadást a franciák indították meg. 1812 júl. 1-jén 650 000 fős nemzetközi hadsereg lépte át az orosz határt (ebből csak 270 000 volt francia), amellyel szemben Kutuzov 210 000 katonát tudott kiállítani. Halogatási-taktikát folytattak az oroszok. Bár szeptemberben Kutuzov Borogyinónál csatát vesztett, a császár mégsem tudott fegyverszünetet kicsikarni. Szeptemberben bevonult a kiürített és felégetett Moszkvába, de itt csak az áttelelés és a visszavonulás között választhatott, mert az oroszok nem adták meg magukat. Napóleon visszavonult, amelyben seregeinek jelentős része – 270 000 ember – megsemmisült, ráadásul a kudarc morálisan is rendkívül meggyengítette a francia sereget.
A Szent Szövetség rendszere
A nemzetközi együttműködés új rendszere a bécsi kongresszussal (1814) vette kezdetét. A kongresszus feladata nem a Franciaországgal kötendő béke kimunkálása volt – ezt már 1814 máj.-ban aláírták az érintett hatalmak -, hanem mindazon problémáknak a megoldása, amelyeket a nagy francia forr. és a napóleoni korszak hagyott maga után.
Résztvevők: I. Sándor cár, III. Frigyes Vilmos porosz király, I. Ferenc. Az uralkodók mellett fontos szerepük volt a diplomatáknak is. Angliát Lord Castlereagh külügyminiszter, Franciao.-ot Talleyrand képviselte, és ott volt az osztrák Metternich, a porosz Harddenberg és az orosz Nesselrode is a tárgyalásokon. A főszereplők mellett jelen voltak Spanyolország, Portugália, Svédország kormányfői, a német, az olasz és egyéb kis európai államok első miniszterei is.
A bécsi kongresszus irányítóinak politikai elvei a 18. sz.-ból származtak. Fő törekvésük a restauráció volt, azaz a dinasztiák, s az általuk korábban birtokolt területek helyreállítása. Ezekből a nézetekből csak ott és annyit voltak hajlandók engedni, ahol azt egy gyakorlati szempont, az európai hatalmi egyensúly szükségessé tette. De az összhang egyáltalán nem érvényesült.
Az első problémát Oroszország jelentette: a rendezés csak Oroszország nagyarányú területi gyarapodásával képzelhető el. A cár az egész történelmi Lengyelországra igényt tartott. Az orosz elképzeléseket Poroszország, Ausztria és Anglia is ellenérzésekkel fogadta. Oroszország ugyanakkor nem kívánta a legyőzött Franciaország erőteljes korlátozását. Úgy vélte, hogy az erős Franciaország ellensúlyozhatja kellőképpen Angliát, a német széttagoltság fenntartása pedig kedvező az orosz térnyerés számára Közép-Európában.
Az orosz követelésekkel szemben egységesen lépett fel Anglia, Poroszország és Ausztria: mérsékelje a cár lengyelországi követeléseit.
1815 jan.-jában aláírták a „bécsi titkos szerződést”, amely Anglia, Ausztria és Franciaország katonai szövetségét jelentette az orosz cár terveinek meghiúsítására.
1815. június 9-én születik meg a bécsi kongresszus záró jegyzőkönyve, az Acte finale. A dokumentum 121 cikkelyt tartalmazott, érvényessége – Törökország kivételével – valamennyi európai államra kiterjedt.
A francia határ mentén ütközőállamok láncolata jött létre az Északi-tengertől az Alpokig. Ide tartozott a Belgiummal megerősített Hollandia, a rajnai tartományokat bekebelező Poroszország, Genovával együtt a Szárd Királyság, majd néhány hónap múlva Svájc, melynek semleges státusát végre szavatolták. Feladatuk az esetlegesen megújuló francia hódító törekvések megakadályozása volt. Oroszország megkapta ugyan Lengyelország legnagyobb részét, nem tehette rá azonban a kezét Poroszország és Ausztria korábbi lengyel területeinek többségére.
Poroszország és Ausztria visszakapták 1795 óta elveszített területeiket, Ausztria pedig Belgiumért cserébe Itáliában talált kárpótlást, birtokába került Velence, Isztria és Trieszt, a közép-itáliai trónokra: Toscanába, Modenába és Pármába pedig Habsburg-leszármazottak kerültek. Az osztrák uralkodó emellett annektálhatta Dalmáciát és Salzburgot is.
Az érintett területek tehát, a nemzeti hovatartozást teljesen figyelmen kívül hagyva, egyértelműen a XVIII. század gyakorlatának megfelelően, dinasztikus osztozkodás tárgyai lettek. Igaz volt ez Norvégiára is, amelyet elvettek a franciák mellett mindvégig kitartó Dániától, és Svédországhoz csatoltak.
A bécsi kongresszus az Acte finale mellett számtalan más okmányt is produkált, ezek közül sok vonatkozásban máig érvényes a diplomáciai képviselők rangját szabályozó dokumentum.
A második párizsi béke zárta le Napóleon visszatérési kísérletét. Franciaország elvesztette Saarloius és Saarbrücken területét, valamint a maradék Savoyát, 700 millió frank hadisarcot kellett fizetnie, és határmenti erődjeit öt évre idegen katonaság szállta meg.
Létrehozták a Szent Szövetséget is 1815. szeptember 26-án. Párizsban írta alá I. Sándor, I. Ferenc, III. Frigyes Vilmos. Minden európai uralkodó csatlakozott hozzá, kivéve az angol királyt, a török szultánt és a pápát. Ezzel a „Szent Szövetséggel” kívánták megerősíteni a bécsi kongresszus rendelkezéseit. S bár az európai nemzetközi kapcsolatokat alapvetően nem ez, hanem az 1815. november 20-án aláírt orosz-osztrák-porosz-angol négyes szövetség határozta meg, a Szent Szövetség mégis egy egész korszak, s egy politikai berendezkedés névadója lett Európában.
A nemzetközi kapcsolatok rendszere 1815 után
A bécsi kongresszus után úgy tűnhetett, hogy a francia forr. csak átmeneti változást hozott Európa életében. A kontinensnek nem volt olyan szeglete, amely mentesült volna a restaurációtól. Úgy látszott, tovább él a dinasztikus-hatalmi érdekpolitika, amely az államot azonosította a dinasztia által uralt területtel. Az állam hatalma megegyezett a dinasztia hatalmával, a hódítás pedig, amely területekkel és alattvalókkal növelte az állam területét, egyben a dinasztia érdekét is szolgálta.
Nagyhatalmi célok
Az orosz külpolitika három hagyományos iránya közül az északi a Baltikum megszerzésével lezárult, Közép-Európában pedig a Német Szövetség torlaszolta el az utat. A legtöbb sikerrel még a hanyatló Törökország rovására folytatott terjeszkedés kecsegtetett, ami Konstantinápoly megszerzése mellett a tengerszorosok vidékének biztosítását, s ez ezzel az orosz gabonakereskedelem szabadságát, ill. a földközi-tengeri orosz hatalmi lehetőséget is jelentette. Az összeszűkülő európai lehetőségek miatt váltak fontossá az ázsiai területek, a Kaukázus és Közép-Ázsia felé való terjeszkedés.
A Habsburg Birodalom és Poroszország látszólag megerősödve kerültek ki a francia háborúkból. Külpolitikájuk fő jellegzetessége a védekezés volt, védekezés minden ellen, ami a megteremtett nyugalmat felboríthatja.
Franciaországba visszatértek a Bourbonok. Az uralkodónak el kellett ismernie a feudális jogok felszámolását, a paraszti-polgári földtulajdont, Napóleon polgári törvénykönyvét, s általában véve a királyi hatalom alkotmányos korlátozását.
Anglia célja az európai egyensúly fenntartása volt.
Összegezve: a dinasztikus politika a 19. sz.-ban már nem volt azonos korábbi, 18. sz.-i önmagával. Ahhoz még volt ereje a dinasztiáknak, hogy a nemzeti elv semmibevételével visszaállítsák a régi határokat, de ezek további dinasztikus háborúkkal való tologatására már nem voltak képesek. Kezdeményezés, aktivitás egyedül a Romanovokban maradt, de ehhez tér csak Ázsiában maradt.
Ennek a defenzív (védekező) politikának a keretét adta meg az 1815. nov. 20-án létrejött négyes szövetség. Ebben a szerződő felek arra kötelezték magukat, hogy Franciaországban megakadályozzák a bonapartista restaurációt, és akár fegyverrel is megoltalmazzák a közösen kivívott békét. Megállapodtak abban is, hogy időről időre összejöveteleket tartanak a nyugalom fenntartását szolgáló intézkedések kidolgozására.