A szociális munka természete és alapértékei
Az egyének életük során krízis-helyzetekbe kerülhetnek, a hátrányos helyzetű rétegek az állandósult nehéz életállapotokból nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem képesek kiszabadulni. A bajba jutott, társadalmi szerepeitől megfosztott emberek megsegítése, társadalmi integrációja számos állomáson át fejlődött: az egyéni problémamegoldó képesség fejlesztésétől a környezeti, társadalmi erőforrások működtetésén át, egészségesebb társadalom alakításáig terjedt az évek, évtizedek alatt. E törekvések sokszínűsége, összetettsége tulajdonképpen a szociális munka sajátos természete, amelynek középpontjában az egyén és környezete közötti interakció áll. A környezet ebben az értelemben az egyén számára erőforrást, lehetőséget jelent. A társadalom gyors fejlődése, a gazdaság összetettsége, a bürokratizálódó igazgatás, az értékrendek változatossága miatt is az emberek számára egyre nehezebb a tájékozódás, a kommunikáció. A hátrányos, kirekesztett egyének számára a rendelkezésre álló társadalmi, szociális erőforrások elérése gyakran erejüket, képességeiket meghaladja. A szociális segítő tevékenységének központjában tehát az egyén képessé tétele áll a számára elérhető erőforrások birtokba vételére, hasznosítására.
A segítő kapcsolat az, amikor egy ember a másik embernek abban segít, hogy önmagával és emberi kapcsolataival összefüggő pszichológiai problémáit, viselkedési zavarait, nehézségeit, élményzavarait túlfejlődje, megoldani legyen képes. Tehát a segítés valamiképpen a másik ember megváltoztatására irányul (Buda Béla).
Szociális esetmunkában a segítő kapcsolat célja nem más, mint a szociális problémák megoldásában segítséget kereső ember belső, és külső viselkedéseinek megváltoztatása úgy, hogy képes legyen a szociális erőforrásokat fölhasználni, valamint új érzelmi, motivációs viselkedést elérni, hogy életkríziseit sikeresen túlhaladhassa, valamint életfeladataihoz, körülményeihez jobban alkalmazkodni tudjon.
A munkahelykereséshez, ill. a munkahelyi alkalmazkodáshoz pl. nem csak a megfelelő segítő csatornák, erőforrások igénybe vétele szükséges, hanem az egyén munkában való örömképessége, az önmegvalósítás érzése, megfelelő szociális jártasság, valamint az optimális munkahelyi, és környezeti légkör. Nem elég álláshelyhez juttatni a bajban lévő egyént, képessé kell válnia a belső örömök megélésére, fent kell tartania motiváltságát.
A szociális segítő munka célja
A szociális munka célja az egyén problémamegoldó és megküzdési (coping) képességének, kapacitásának fejlesztése, az egyén és a szociális erőforrásrendszerek közötti kapcsolat kialakulásának segítése, e szociális rendszerek működésének, hatékonyságának javítása és hozzájárulás a társadalom szociálpolitikai tevékenységének alakításához. (Szociális munka elmélete, Szabó Lajos)
A szociális esetmunka fogalma
Szociális munkán belül gyakran dolgozunk közvetlenül a kliensekkel, családokkal, csoportokkal életproblémáik megoldásában. Ezt a közvetlen segítő tevékenységet nevezzük szociális esetmunkának.
Interjú, segítő beszélgetés
A segítő kapcsolat, illetve a szociális esetmunka alapjában véve rendszeres találkozásokból áll össze, amely során a segítő és kliens egymással folytat párbeszédet- ezt a segítő kapcsolat keretében interjúnak nevezzük. Az interjú tehát alap építőköve a segítő kapcsolatnak, és a szociális esetmunkának is (a szociális esetmunkának egyik fontos eszköze a segítő beszélgetés).
A segítségnyújtás során a szociális segítő a klienssel együtt a megoldandó problémával kapcsolatos információkat, alternatívákat, szükséges cselekvéseket kutatja, és tervezi annak érdekében, hogy az életkrízist elhárítani legyen képes a kliens.
E cél érdekében nagyon fontos a krízissel küzdő személy belső megküzdési készségének, érzelmi fejlődésének elősegítése. Ez csak akkor történhet meg, ha a segítő és segített között kölcsönös bizalom alakul ki. A segítő beszélgetésnek- vagyis interjúnak- tehát kettős funkciója van: a probléma megoldása mentén reális cselekvési folyamat végrehajtása, és ezzel párhuzamosan a folyamatos kapcsolatépítés, a bizalom, motiváció kialakítása, félelmek, szorongások, gátak oldása. Jóllehet a kapcsolat alakulása a kliensen is múlik, a segítőnek felelőssége, hogy az interjút megfelelő irányba terelje: a munkafolyamat, ill. a kapcsolat fenntartása mindvégig fontos feltétele a sikeres esetmunkának. A kapcsolat fejlődése folyamán azonban egyik vagy másik kaphat nagyobb hangsúlyt, pl. az első interjú, ill. a kapcsolatfelvétel szakaszában fontos a kapcsolat kialakítása, a bizalmi szint elérése, szorongás oldása stb.
A sikeres interjú vezetéséhez tehát alap attitűdök (elfogadás, empátia, kongruencia) mentén alapkészségek, beszélgetési technikák szükségesek.
Technikák az interjú vezetésében
A megfelelően alkalmazott technikák segítik elmélyíteni a beszélgetést, építik a kapcsolatot, valamint a kliens fejlődését segítő önfelfedezést teszik lehetővé. Ivey (1982) révén néhány fontosabb technikát mutatunk be, amelyek jól hasznosíthatók a munkaerő-piaci tanácsadásban történő segítő kapcsolat gyakorlatához.
Kérdésfeltevés: itt zárt kérdést (igennel, nemmel válaszolható kérdések, rövid, általában direkt információt kérő), ill. nyitott kérdést (nem lehet igennel, nemmel válaszolni, a kérdésre leírások, vélemények, gondolatok, érzelmek közlése válik szükségessé) ismerünk. Mind két kérdésfeltevésnek megvan a funkciója. Azonban a kliens jobb megismeréséhez célszerűbb nyitott kérdéseket alkalmazni.
Zárt kérdés: pl. volt- e délelőtt állást keresni? Telefonált-e X-nek?… Nyitott kérdés: pl. mi véleménye a munkáltatóról? Hogyan érezte magát a héten?…
Összefoglalás: a hallottak összefoglalása, ennek visszajelzése a partner felé. Az összefoglalás segíti ellenőrizni, hogy pontosan megértettük-e a klienst, valamint növeli a kliensben a megértésérzetet, megnyugtatja őt. Ennek egyszerű rokona a minimális ösztönzés (szavak ismétlése, bólogatás, mosoly…)
Érzésekre való respektálás: a beszélgetés során a segítő a közlő érzéseire (elfogadóan, jóváhagyóan) jelez vissza, pl. „nagyon szomorú, amikor a lánya problémáiról beszél, jól látom (érzem)?”
Gondolatokra való respektálás: a közlések gondolatait kiemeli, visszajelzi. Ez hasonlíthat az összefoglaláshoz.
Kontextusok, környezeti összefüggések, kapcsolatok kiemelése, hangsúlyozása. Pl. azért nem akar dolgozni, mert anyjával szeretne többet lenni?
Befolyásoló módszerek: értelmezés, példamutatás, tanácsadás, saját tapasztalatok, érzések megosztása. Itt figyelnie kell a segítőnek, hogy az önfeltárulkozás nem öncélú, nem segítőről szól.
Konfrontáció: tagadott attitűdök, ambivalens törekvések, érzelmek kimutatása, visszajelzése.
A legfontosabb követelmény az interjú vezetése során az, hogy miközben a megoldandó élethelyzet szorításában (annak megoldásában) kell információkat, lehetőségeket, akadályokat feltárni, átadni, ezzel együtt a kliens valódi motivációjának, megküzdési készségének kibontakozását kell segítenünk. Ezt csak úgy érthető el, ha a kliens lehetőleg a legszabadabban, akadálymentesen fogalmazhatja meg érzéseit, gondolatait.
Rogers-i segítő beszélgetés
A segítő beszélgetés során a terapeuta (segítő) segíti a kliensét a személyiségében eleve meglévő fejlődési képességek feltárásában, felerősítésében, illetve az erősségei kibontakoztatásával szemben álló akadályok elhárításában. Ennek érdekében a segítő feladata, hogy a kliens növekedését, fejlődését, érettebbé válását elősegítse, úgy, hogy a kliens belső, rejtett értékei a felszínre jöhessenek, kibontakozhassanak, tudatosuljanak, jobban kifejeződhessenek, vagy jobban funkcionálhassanak. Célja az emberi értékek megtalálása, a belső erőforrások feltárása. A személy én- fogalmát és én-fejlődését helyezi előtérbe.
A konzultáció egyéni formában történik.
A segítő számára a kliens problémája, gondja a téma. A kliens elbeszélése alapján, a kliens helyzetébe empatikusan belehelyezkedve kerül közelebb a megértéséhez úgy, hogy a kliens szemével láthassa annak nehézségeit. Meghallgatva őt tanácsadás, bírálat, vélemény megfogalmazása nélkül, pozitív elfogadással veszi körül.
A segítő beszélgetés módszertana
A segítő kommunikációjára a nondirektivitás jellemző: kérdésfeltevésekkel és érzelmi tükrözéssel sarkallja az egyént arra, hogy önmaga adjon választ a problémájára. A kliens mindeközben megélheti a feltétel nélküli elfogadást, az őszinte odafordulást, azt, hogy lehetősége van kibeszélni gondjait, problémáit. A segítő szerepe, hogy tükörként viselkedjék, amikor az egyén a saját problémáit kutatja, elemzi. Nyitott kérdéseket tesz fel, ezzel segítve a probléma feltárást, kívülről történő rálátását. Ez a speciális kérdezési mód támogatja a kliens önreflexióit is: segít abban, hogy a kliens más szemszögből is rálásson a problémájára, ezzel olyan új megoldási lehetőségek nyílnak meg a számára, amelyeket az addigi egyoldalú megközelítés elzárt előle. Lehetősége nyílik egy konfliktushelyzet másik résztvevőjének a szemszögét is megismernie, amely fejleszti a megértést, empátiás készséget, az elfogadást és új, konstruktív megoldások megtalálását. Ezáltal épül a kliens személyisége.
Ez a módszer arra épít, hogy minden egyén megfelelő motivációval és képességgel bír a változásra, és az egyén maga az, aki eldöntheti, hogy itt és most a változás mely iránya a legmegfelelőbb a számára.
A személyközpontú pszichológia és a segítő beszélgetés története
Carl Rogers, a személyközpontú pszichológia „atyja”, 1902-ben született az Egyesült Államokban egy kompromisszumokra nem hajló, vallásos családban. Akarata ellenére mezőgazdasági főiskolára küldték szakmát tanulni, mely irányba Rogers soha nem mutatott érdeklődést. Későbbi munkásságában valószínűleg gyermek- és ifjúkori negatív tapasztalatai miatt tulajdonított nagy jelentőséget az énnek, az egyén szándékainak és önmegvalósítási törekvéseinek.
Rogers olyan kliensek esetében kezdte alkalmazni a segítő beszélgetést, akik az adott problémát saját erejükből is képesek lennének megoldani, de jelenlegi problémamegoldó stratégiáik, önismeretük, én-képük, vagy én-védő mechanizmusaik elégtelen működése miatt, vagy a kívülről való rálátás képességének hiánya miatt mégis külső segítségre van szükségük.
Rogers személyiségelmélete
Rogers személyiségelméletében központi szerepet tulajdonít az énképnek. Az énkép lényegében azon érzéseknek, érzelmeknek, attitűdöknek a belső sémája, amelyeket a személy sajátjainak tart. Az énkép kialakulása szociális környezethez kötött, mivel szociális interakcióink révén jön létre, a személy csak a másokkal való összehasonlítás révén tudja megítélni saját értékeit. A „ki vagyok én, milyen vagyok én” kérdésekre a választ a szociális interakciókból érkező visszajelzések révén lehet megtalálni. A személyiség másik összetevője az én-ideál, ez az, akinek az ember látni szeretné önmagát. Azokat az érzéseket, érzelmeket, attitűdöket tartalmazza, melyeket az egyén sajátjának szeretne. A harmonikus személyiség feltétele, hogy az énkép és az én-ideál minél közelebb legyenek egymáshoz, azaz, hogy a személy olyannak lássa magát, amilyen valójában lenni szeretne.
Rogers a teljes embert organizmusnak nevezi. Az organizmus szükségleteinek kielégítésére törekszik, célja az önmegvalósítás. Az organizmus valamilyen módon reagál a környezet ingereire, s ezek a valós reakciók jó esetben összhangban vannak azzal, ahogyan az énkép reagálna az adott helyzetre. Ha valaki azonban folyamatosan az énképének ellentmondóan cselekszik, akkor érzelmi egyensúlya megbomlik, feszültség keletkezik. Az egészséges személyiség rogersi értelmezésben kongruensen cselekszik, tehát én-azonos marad. Probléma abban az esetben következik be, amikor az organizmus nem úgy cselekszik, mint ahogyan azt a személy énképében előrevetíti. Például, ha valaki azt hiszi magáról, hogy ő kiválóan alkalmas egy csoport vezetésére, de a gyakorlatban kiderül, ez nem így van, a csoport nem fogadja el irányítójául, nem tud szervezni. Ilyenkor a személy két dolgot tud cselekedni: vagy az énképét módosítja a helyzetnek megfelelően, vagy a viselkedését változtatja meg. Ha azonban ennek az össze nem illésnek nincs tudatában, akkor védekező mechanizmusok lépnek működésbe, és a személy szorongóvá válik.
Rogers elmélete végső soron nem is személyiségelmélet, hanem egy életstílus leírása, illetve egy terápiás eljárás körvonalazása. Teljesen átfogalmazta a pszichoterápiák célját, kiemelte az emberek olyan képességeit, mint a döntési képesség, önmegvalósítás, szándék, akarat stb. A minden emberben meglévő pozitív tulajdonságokat kívánja kiemelni, felhívja a figyelmet arra, hogy minden ember alapvetően pozitív irányultságú. A tapasztalat határozza meg az életminőséget, azt kell kifejezésre juttatni, ami egyedi bennünk. Terápiájának alapelve szerint: nem segít az, ha huzamosabb ideig olyan viselkedésformák alkalmazására próbáljuk meg rávenni a személyeket, melyek nem egyeztethetőek össze énképével, belső értékeivel, normarendszerével. A terápia célja Rogersnél elsősorban az önelfogadás biztosítása. Az üléseknek nincs egységes forgatókönyvük, azok minden esetben egyénre szabott, egyedi megismételhetetlen tapasztalatok.
Személyiségelméletének központi fogalma az én-fogalom (self-concept). (“Mi vagyok én”, “Mit tehetek”). Az én-fogalom a világ észlelését és a viselkedést is befolyásolja, azonban nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Az én-fogalommal nem konzisztens élmények és érzések tudatba kerülése gátlódik. Az én-fogalom és a valóság közti szakadék alkalmazkodási zavarokhoz vezet (az elhárítás összeomlik, szorongás, emocionális zavarok).
Elméletének másik fontos tényezője az én-ideál (“Milyenek szeretnénk lenni”) A boldogság az ő felfogásában azt jelenti, hogy az én-ideál és a reális énkép egymáshoz közel vannak.
Rogers elméletének gyakorlati alkalmazása nagyon széleskörű, minden olyan foglalkozási ágban, ahol a társas interakció megkövetelt, alkalmazható. Az empátiát hangsúlyozza, vagyis azt, hogy megértsük a más személyek indítékait, motivációit, kívánságait és viselkedésünk legyen önazonos.
Az ember veleszületetten vágyik a személyes fejlődésre, az éretté válásra és a pozitív változásra. Alapvető motiváló erő az önmegvalósítás (késztetés a szervezet minden potenciális képességének kiteljesítésére).