Az 1917. évi februári orosz forradalom

A forradalom győzelme

1917 elejére az orosz társadalom a kimerültség és a tűrés határá­ra érkezett. Már nemcsak az ellenzéki erők. és a tömegek akartak változásokat, de a hatalmon lévők józanabbjai is. Az elégedetlen­ség hatására 1917. január 22-én – az 1905-ös forradalom kitöré­sének évfordulójára emlékezve – általános sztrájkot kezdtek a fővárosban, Pétervárott, amely átterjedt,a vidéki városokra is. Március 3-án a Putyilov-gyár kezdett újabb sztrájkot, március 8-án pedig a nem­zetközi nőnapra való emlékezés adott alkalmat újabb tiltakozógyűlésekre és tüntetésekre. Két nap múlva (március 10.) ismét ál­talánossá vált a sztrájk a fővárosban.

A cár parancsot adott a lázadás letörésére, de már nemcsak a ka­tonák, hanem a parancsnokok egy része sem volt ‘hajlandó a tö­megre lőni, illetve lövetni. A hadsereg alakulatainak átállásával megpecsételődött a régi rend sorsa: 1917. március 12-én (a pravosz­láv naptár szerint február 27-én) győzött al polgári demokratikus forradalom.

Március 12-én megalakult Szentpétervárott a munkásküldöttek Szovjetjeinek Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága, s este megnyílt a Pétervári Szovjet (pétervári tanács) első ülése. A küldöttek többsé­ge a mensevikek (szociáldemokraták) és az eszerek (parasztpárti­ak) közül került ki. A Pétervári Szovjet elnökévé a mensevik Nikolaj Csheidzét, egyik helyettesévé pedig az eszer Alekszandr Kerenszkijt választották meg.

Ugyancsak március 12-én a régi Állami Duma (parlament) volt polgári képviselői megalakították a Duma Ideiglenes Bizottságát, melyben helyet biztosítottak Csheidzének és Kerenszkijnek is. Az Ideiglenes Bizottság magára vállalta az állami és társadalmi rend helyreállításának, valamint az új kormány megalakításának fel­adatát. A minisztériumok irányítására a képviselők közül biztoso­kat küldtek ki.

A februári forradalom győzelmének napjaiban a tényleges hata­lom a Pétervári Szovjet kezében volt. Ugyanakkor a mensevik és eszer vezetők tisztában voltak azzal,’hogy minél gyorsabban meg kell alakulnia az új kormánynak, ez azonban lehetetlen a polgári pártok részvétele nélkül. A rendkívül súlyos társadalmi és politikai ellentétek miatt ugyanakkor azt is lehetetlennek tartották, hogy a szovjetek koalíciós kormányt alakítsanak a polgári erőkkel. Ezért a Pétervári Szovjet úgy határozott (március 15.), hogy feltételes támogatásáról biztosítja a polgári kormányt, s hozzájárul ahhoz, hogy az eszer Kerenszkij elvállalja a kormány igazságügyi tárcáját.

Az Ideiglenes Forradalmi Kormány

Március 15-én – hosszas rábeszélés hatására – lemondott II. Miklós cár, miután kinevezte az Ideiglenes Kormány elnökének Georgij Lvov herceget. A miniszterek elsősorban a kadetok (alkotmányos demokraták) és az oktobristák (alkotmányos monar­chisták) soraiból kerültek ki.

A sokféle ellentéttől szabdalt társadalom demokratikus irányítására erős, többségi kormányra lett volna szükség. Ezze szemben a szabaddá vált társadalom pártok és érdekcsoportok sokaságán bomlott, s a maga szempontjából mindenkinek igaza is volt. A kiéleződő helyzet határozott kormányzatot követelt volna, erre azonban az Ideiglenes Kormány saját belső ellentétei miatt is alkalmatlan volt. Mindezek következtében május elejére kormányválság alakult ki, amelynek következtében a két jelentős, de konzervatív politikus, Miljukov és Gucskov lemondásra kényszerült.

A nagykoalíció

Május elején újjáalakult a kormány, miután a mensevikek és az eszerek úgy döntöttek, hogy a forradalom megvédése érdekében vállalniuk kell a kormányzati felelősséget is. A tíz polgári és hat szovjet miniszterből alakult kormány tehát egy nagykoalícióra támaszkodhatott, aminek következtében megszűnt a kettős hatalom lehetősége. A mensevikek és eszerek mellett a balra tolódott kadet és oktobrista pártokra támaszkodó kormány, megnövekedett eséllyel láthatott volna a legégetőbb feladatok megoldásához mindenekelőtt az Alkotmányozó Gyűlés összehívásához, a földreform végrehajtásához és a háború befejezéséhez. Mindez nem így történt, részint a kormány szerencsétlen intézkedései (pl. a háború folytatásának erőltetése), részint a nélkülöző tömegek hangulatát egyre hatásosabban befolyásoló bolsevik propaganda kö­vetkeztében.

A bolsevik taktika

A bolsevik (kommunista) párt áprilisban hazatért vezérének Vlagyimir Leninnek az elképzelései alapján napirendre tűzte 2 szocialista forradalom előkészítését. Ennek érdekében mindent elkövetett, hogy kiélezze az Ideiglenes Kormány és a szovjetek közti ellentétet. Ezért hirdette meg Lenin áprilisi téziseiben, hogy semmi támogatást az Ideiglenes Kormánynak és minden hatalmat a szovjeteknek, bár ezek döntő többsége akkor még a kormányt támogató, majd abban részt vevő mensevikekből és eszerekből állt. A mindenáron való megosztás, a kettős hatalom erőltetése mellett maradéktalanul kihasználták a rendkívül nehéz helyzetben lévő kormány ügyetlen, illetve kényszerű intézkedéseinek népszerűtlen voltát, nem takarékoskodva ugyanakkor a demagóg ígéretekkel sem.

Mindezek hatására a nélkülöző tömegek június közepén tüntetésekbe kezdtek. A bolsevikok azonnal a megmozdulások élére álltak, és összehangolt tüntetést hirdettek. A mensevikek és eszerek azon­ban – értesülve a tervről- az éppen ülésező első oroszországi szov­jetkongresszus elé vitték az ügyet, amely betiltotta a tüntetést.

Az első szovjetkongresszus

1917. június 16.-tól július 7.-ig ülésezett Petrográdon az első szov­jetkongresszus. A korabeli politikai erőviszonyokat jól tükrözi, hogy az országosan megválasztott több mint ezer küldöttnek csu­pán kevesebb, mint egy tizede volt bolsevik, a többség a mensevikek és eszerek közül került ki.

Miután a bolsevikok a szovjetkongresszus tiltó határozata nyo­mán elálltak az említett tüntetéstől, a mensevik és eszer párt hirde­tett tüntetést július l-jére „Bizalmat az Ideiglenes Kormánynak!” jelszóval. Erre a bolsevikok is felhívták tömegeiket, hogy saját jel­szavaikkal vegyenek részt a tüntetésen. S az utcán a „Le a hábo­rúval!”, „Le a tíz kapitalista miniszterrel!”, „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszavakkal tüntetők győzedelmeskedtek.

A júliusi válság

Ugyanazon a napon, amikor a nélkülöző és felizgatott tömeg a fővárosban az Ideiglenes Kormány ellen tüntetett, az orosz hadse­reg háromszázezer katonával támadást indított Tarnopolnál, s ez csúfos kudarcba fulladt. A frontra küldött katonák fele elesett vagy megsebesült. Mindez újabb válságot robbantott ki; három kadet párti miniszter lemondott, s egyre nyilvánvalóbbá vált a jobboldali, restaurációs erők szervezkedése is.

Ugyanakkor a bolsevik jelszavakkal és ígéretekkel felheccelt katonák egy csoportja elhatározta, hogy fegyverrel kényszeríti lemon­dásra a kormányt. A július 16-ra tervezett akciót a bolsevik vezetés az utolsó pillanatban elsietettnek ítélte, és igyekezett annak elejét venni. Helyette tehát másnapra „békés felvonulást” hirde­tett, de azzal a felszólítással, hogy a résztvevők önvédelmi célból vigyenek magukkal fegyvert. E „békés” tüntetők követelték, hogy a szovjetek vegyék kezükbe a hatalmat, és döntsék meg a kormányt. Ezt a mensevikek és eszerek visszautasították. Lövöldözés kezdő­dött, mely egyes helyeken utcai harccá vált, mígnem a kormány kozák és tisztiiskolás alakulataival véget vetett a fegyveres csete­paténak, majd ostromállapotot hirdetett. Megkezdődött a felkelé­si kísérletet előidéző bolsevikok letartóztatása és a civilek lefegy­verzése. Lenin elmenekült Pétervárról.

A válság-újabb kormányátalakításhoz vezetett. Távozott a mi­niszterelnöki tisztségből a teljesen jelentéktelenné vált Lvov, s jú­lius 30-án Kerenszkij lépett a helyébe. Az új miniszterelnök a pol­gári politikusok visszahúzódása miatt eszer-mensevik kormányt alakított, de a polgári politikusok bevonásával rövidesen sikerült helyreállítani a nagykoalíciót. Az alkotmányos monarchistákat azonban kihagyta. A kormány ismételten balra tolódott.

Kísérlet a demokrácia intézményes biztosítására

Az újabb súlyos válság után a mensevikek és az eszerek Kerenszkij vezetésével öttagú direktóriumot állítottak fel, mely felszólított minden demokratikus szervezetet, hogy küldjön képviselőket a megala­kítandó Oroszországi Demokratikus Tanácsba. A felhívásra megválasztották küldötteiket a városi dumák, a szövetkezetek, a szovjetek, a katonai szervezetek, a szakszervezetek, az üzemi bizottságok, tehát a társadalom minden rétege és csoportja.

A szeptember 27-én kezdődő tanácskozáson 1500 képviselőm jelent meg, de közülük csak 136 volt bolsevik. A tanácskozás elutasította, a kadetokkal való együttműködést, akik a Komyilov-lázadás idején cserbenhagyták a kormányt. Kerenszkij azonban ragaszkodott a nagykoalíció fenntartásához, s a polgári politikusokat, mint szakértőket vette be új kormányába.

A kormánynak – az alkotmányozó gyűlés megválasztásáig is szüksége volt parlamenti támaszra, ezért a Demokratikus Tanács egy 555 tagból álló testületet választott, az úgynevezett előparlamentet.

A februári forradalom eredményeinek megszilárdulását akarták jelezni azzal is, hogy Oroszországot még szeptember 14-én köztársasággá nyilvánították.

ERŐSÖDNEK A BOLSEVIKOK

Mivel az Ideiglenes Kormány nem tudott úrrá lenni a válságon, nőtt az elége­detlenség, erősödtek a bolsevikok. A Kornyilov-Iázadás leverésének másnapján, szeptember 13-án ülést tartott a Pétervári Szovjet, s ezen sikerült elfogadtatniuk az általuk kidolgozott programot. Ebben követelték a demokra­tikus köztársaság kikiáltását, az iparban a munkásellenőrzés bevezetését, a földesúri földek magántulajdonának megszüntetését és a háború azonnali befejezését. A bolsevikok győzelmével végződött szavazás után a szovjet mensevik elnöke, Csheidze lemondott, s helyébe a kommunista Lev Trockijt választották elnökké. Rövidesen a moszkvai szovjet is a bolsevikok kezébe került.

A bolsevik hatalomátvétel

A fegyveres felkelés előkészületei

A bolsevik párt az elvetélt júliusi fegyveres felkelési kísérlet után visszavonta a „Minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót. Lenin ugyanis korábban úgy gondolkodott, hogy a szovjetek békés úton megszerzett hatalma egy bolsevik (kommunista), mensevik (szo­ciáldemokrata) és eszer (parasztpárti) kormánykoalícióban való­sulhat meg. Kizárnának tehát a hatalomból minden polgári és egyéb politikai erőt, amelyeket közösen megsemmisítenének. Ezt követően a megerősödött bolsevikok szembefordulnának a men­sevikekkel és eszerekkel is, kiszorítanák őket a hatalomból, s lét­rehoznák a proletárdiktatúrát. A mensevik és eszer vezetők tisztában voltak mindezzel, tehát következetesen visszautasították a bolsevik ajánlatokat.

A bolsevik vezetés – hosszas viták után -1917 szeptemberében el­fogadta a fegyveres felkelés tervét. A hatalomátvételben Lenin fon­tos szerepet szánt a november elejére már meghirdetett második szovjetkongresszusnak, ezért annak megnyitásához időzítette a fel­kelést. Az volt a célja, hogy a fegyveres hatalomátvétellel kész tények elé állítja a szovjetkongresszust, s ezzel az ország népe előtt „törvé­nyesíti” a bolsevik hatalmat.

A bolsevik államcsíny

Az Ideiglenes Kormány tehetetlennek bizonyult a jól szervezett fegyveres államcsínnyel szemben, amely november 6-án este vette kezde­tét, hogy a második szovjetkongresszus megnyitás ára befejezze a hatalomátvételt. Ennek során a kommunisták fegyveres alakulatai sorra elfoglalták a legfontosabb középületeket, s amikor november 7-én (október 25-én) este a Szmolnijban megkezdte tanácskozását a második szovjetkongresszus, már az Ideiglenes Kormány székhelye, a Téli Palota is jórészt a bolsevikok kezében volt.

Az összegyűlt 670 kongresszusi küldött közül 390 volt bolsevik. A mensevik és eszer küldöttek követelték az Ideiglenes Kormány elleni harc beszüntetését. Miután ezt a bolsevikok visszautasították, elhagy­ták a kongresszust. A teremben maradt bolsevik küldöttek elfogadtál a hatalomról szóló határozatot (dekrétumot), azaz hogy a megdöntött kormány helyett a szovjetkongresszus veszi kezébe a hatalmat.

Ekkor egyes mensevik és eszer csoportok visszatértek a terembe.,

November 8-án fogadta el a második szovjetkongresszus a békéről és a földről szóló határozatokat. Ezek jelentősége abban állt, hogy az ország népének elege volt a háborúból, tehát azokba ve­tette bizalmát, akik azonnali békét teremtettek. A parasztság pedig, amely a korabeli orosz társadalom döntő többségét alkotta,. a béke mellett – hisz nagy részük katona volt – földet akart, s ezt most a békével együtt a bolsevikoktól kapta meg. Ráadásul a bolsevikok által beterjesztett, földről szóló határozat az eszer párt ál­tal készített földreformtervezetre épült, amit az orosz parasztság ismert, de mindeddig hiába várta megvalósulását.

A demokrácia utóvédharca

A bolsevik többségű második szovjetkongresszus „törvényesítet­te” a bolsevik kormányt, amelyet Népbiztosok Tanácsának nevez­tek, s elnöke Lenin lett.

A mensevikek és eszerek azonban nem fogadták el a történteket, s létrehozták a Hon- és Forradalommentő Bizottságot. A vasutas ­szakszervezet pedig ultimátumban követelte a Népbiztosok Taná­csától, hogy a kormányba vonják be a mensevikeket és eszereket is, s Lenin helyett más legyen a kormány elnöke. E követelést még egyes bolsevik vezetők is méltányosnak ítélték (Grigorij Zinovjev, Lev Kamenyev), a többség azonban visszautasította. A felháborodást jól érzékelteti, hogy Makszim Gorkij is ekkor for­dult szembe egy rövid ideig Leninnel és a bolsevikokkal.

A növekvő ellenállásra válaszul a bolsevikok – Lenin javaslatára – létrehozták az Oroszországi Rendkívüli Bizottságot, közismert nevén a Csekát, e hírhedtté vált politikai rendőrséget, amelynek le kellett sújtania mindenkire, aki „kezet emel a szovjethatalomra”.

Az Alkotmányozó Gyűlés és szétkergetése

A demokratikus erők nagy várakozással készültek az Alkotmányozó Gyűlésre, benne látva az egyetlen lehetőséget az orosz demokrácia helyreállítására. A választásokon az eszerek, a mensevikek és az őket támogató néhány kis párt együttesen megszerezték a szava­zatok 62%-át. A bolsevikok 25%-ot kaptak, a kadetok pedig 13%-át.

Demokratikus viszonyok között a „bolsevik kormánynak” le kellett volna mondania, erre azonban nem is gondoltak. Ellenke­zőleg: Lenin megfogalmazásában egy nyilatkozatot terjesztettek az Alkotmányozó Gyűlés elé, amely ki akarta mondani, hogy „Az Al­kotmányozó Gyűlés támogatja a szovjethatalmat és a Népbizto­sok Tanácsának dekrétumait, és azt tartja, hogy saját feladatai kimerülnek a társadalom szocialista átépítésére vonatkozó legfon­tosabb alapelvek megállapításában.”

Az Alkotmányozó Gyűlés demokratikus többsége felháborodottan utasította vissza e javaslatot , mely az alkotmány megteremtésére hivatott legfőbb törvényalkotó testületet egy bolsevikokat támo­gató, jelentéktelen értekezletté akarta lefokozni. Még arra sem voltak hajlandóak, hogy napirendre tűzz ék a javaslatot. Erre a bolsevikok a megnyitó másnapján (január 19-én) feloszlatták, azaz szétkergették az Alkotmányozó Gyűlést. A felkorbácsolt indulatok­ra jellemző, hogy pár nappal később az egyik petrográdi kórház­ban meggyilkolták a kadet párt ott ápolt két ismert vezetőjét.

A breszt-litovszki béke

A bolsevikok mielőbb véget akartak vetni a háborúnak. 1917. de­cember elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, december 22-én pedig Trockij vezetésével megkezdték Breszt-­Litovszkban a béketárgyalásokat. Ez heves viták után megszakadt, mire a németek újabb sikeres támadást indítottak, elfoglalták Észtországot és Petrográd felé közeledtek. A bolsevik kormány új­ra fegyverszünetet kért, és 1918. március 3-án aláírta a honvédő háborút lezáró békét, mely­ben Szovjet-Oroszország lemondott a Baltikumról, Belorussziá­ról és Ukrajna egy részéről, az egykori orosz birodalom nyers­anyagokban leggazdagabb és iparilag legfejlettebb területeiről.

A gazdaság átalakítása

A hatalomátvétel után a bolsevikok megkezdték a gazdaság átalakítását. 1917 novemberében törvényt hoztak a termelés és a termékelosztás munkásellenőrzéséről. Decemberben államosították a magánbankokat, 1918 februárjában elkobozták a részvénytőkét, és semmissé nyilvánították az eddigi kölcsönöket. Áprilisban államosították a külkereskedelmet, 1918 nyarától pedig minden magánüzemet.

Az általános államosítástól a magántulajdonon alapuló gazdasági rend igazságtalanságainak megszűnését és a termelés hatékonyságának növekedését várták. Mindez azonban pártállami diktatúrához vezetett, mely lehetetlenné tette a gazdaság és a társadalom önmozgásán alapuló fejlődését. Bevezették a tervgazdálkodást

A polgárháború kezdete és a külföldi beavatkozás

A demokratikus erők és a régi rend hívei egyaránt szemben álltak a bolsevik hatalommal. A mensevikek és eszerek már 1917-ben fegyvert ragadtak Pétervárott. 1918 márciusában Brit csapatok szálltak partra Murmanszkban a helyi szovjet beleegyezésével. Később japánok szállták meg Vlagyivosztokot, majd a németek a Kaukázus egy részét.

A proletárhatalom államgépezete

A kormány 1918 márciusában a veszélyeztetett Pétervárról Moszkvába helyezik. Ide hívják össze a szovjetek 5. kongresszusát, melynek feladata a proletárhatalom szerveinek létrehozása: elfogadták az első szovjet alkotmányt. A bolsevik kormány „hivatalosan” is a kizárólagos hatalom lett. Erre az eszerek felkelést szerveztek Moszkvában (július 6.). Később Lenin ellen követtek el sikertelen merényletet.

Vörösök és Fehérek

1918 nyarán az egész országban fellángolt az elégedetlenség. Növekedett a külföldi beavatkozás is, és a bolsevikok ellenfelei ezen felbátorodva megszervezték támadásukat: Kolcsak tengernagy Omszkban megdöntötte az ottani eszer-mensevik kormányt, és megindult Moszkva felé.

Az eszerek és a mensevikek tehát a fehérek és a vörösök közé szorultak. 1918 végén megszűnt a német hadsereg jelenléte, 1919 elején pedig az antant is kivonta csapatait Oroszországból. Ezzel meggyengültek a fehérek, és a vörösök kerekedtek felül. 1918 júliusában kiirtották a cári családot.

Kulcsszavak: Mensevik, bolsevik, cár, ideiglenes kormány, pravoszláv, békedekrétum, földdekrétum, kommunista, kulák, államosítás, osztályidegen, internálótábor, tervgazdálkodás.

Az épülő kommunizmus

1920-ban a bolsevikok győzelmével véget ért a polgárháború. A pusztítás és a kommunista gazdálkodás miatt általánossá vált a nyomor. A terror ellenére több helyen is lázadás tört ki, a leghíresebb az 1921 februári kronstadti felkelés. A felkelők kommunisták nélküli szovjeteket követeltek. Súlyos harcok árán vérbe fojtották a lázadást.

Új gazdaságpolitika

1921 tavaszán Lenin kezdeményezésére hozzáláttak a NEP megvalósításához, és a szabad piac engedélyezéséhez. Azonban egyre nagyobb támadások érték Lenint, sokan a kommunizmus elárulóját látták benne. 1925-re a vetésterület elérte a háború előtti szintet. Az iparban is változások történtek: sok kisüzemet visszaadtak, és megindult a nyugattal való kereskedelem is.

A szovjetunió megalakulása

1922-ben Sztálin benyújtotta javaslatát az új alkotmányra, mely gyakorlatilag teljesen megfosztaná a csatlósokat önállóságuktól. 1922 december 30.-án kimondták a Szovjetunió megalakulását, 1924-ben elfogadták az alkotmányt Lenin elképzelései szerint, ami a független államok szövetségén alapult, azonban ez csak formális volt, a sztálini elveket fogadták el igazából.

Lenin halála után (1924 január) Sztálin lett a párt első embere, megkezdte a neki nem tetszők száműzését a pártból.

A kollektivizálás

1927-re a NEP politikája következtében a termelés meghaladta a háború előtti szintet. Kialakult egy vagyonosabb polgári réteg, akiket Sztálin „kulákoknak” nyilvánított. 1928-ban bejelentette a mezőgazdaság teljes kollektivizálását, és a kulákságnak, mint osztálynak a felszámolását. A kollektivizálásnak több millió paraszt esett áldozatul, őket munkatáborokba hurcolták. (GULAG szigetek, Szibéria). Ide kerültek a rendszer politikai „ellenfelei”; az osztályidegen elemek. Erre a sorsra jutottak az egyházi emberek is.

Mindez 1932-33-ban pusztító éhínséghez vezetett, s e mellett még egy iparfejlesztési tervet is kidolgoztak.

Sztálin – személyi kultusz

1934-ben a párt XVII. Kongresszusán le akarták váltani Sztálint tisztségéből, és helyébe ültetni Kirovot, azonban ezt a szavazást Sztálin hívei meghamisították. A történtek után Sztálin véglegesen leszámolt ellenfeleivel. Meggyilkoltatta Kirovot, látványos pereket kezdett, melyek folyamán a vádlott töredelmesen bevallotta bűneit. 1937-ben a hadsereg tisztikarát is megritkította: 717-et végeztek ki.