Az 1950-es években az akkori nagy olajcégek, mint a Shell vagy az Esso, már rég megszerezték a brit, a dán és a nyugat-német jogokat a kutatásra az Északi tengeren. Egy amerikai kis-közepes olajcég, a Philips kereste meg Norvégiát, hogy szeretnének olajat kutatni az Északi-tenger norvég területein.
Norvégia elutasította az ajánlatot, két okból:
– nem akartak monopóliumot adni egyetlen olajcégnek,
– és az északi-tenger fölötti jogok ekkor még bizonytalanok voltak.
Miután Nagy-Britanniával és Dániával tisztázták a helyzetet megkezdődhettek a tárgyalások. Az első éveket csalódások követték. A végén már több olajcég is azon gondolkodott, hogy feladja. Az Elf, a Shell és a Phillips is leépített. Ez utóbbi vállalatot viszont még kötötte a szerződés, és bár sok értelmét nem látták a további pénzszórásnak, mégis belementek abba, hogy fúrjanak egy utolsót, és amit találtak, az a valaha látott legnagyobb víz alatti olajmező volt.
Norvégia az elmúlt ötven évben a világ egyik leggazdagabb és legélhetőbb országává vált, és ezt javarészt az olajnak köszönheti. Azonban az olajkincs felfedezése még messze nem elég ahhoz, hogy egy ország sikeres legyen. Több tényező hozzátett ahhoz, hogy elérjék mindezt:
Szerencse volt, ami talán elsőre nem tűnik annak, hogy az Északi-tenger alatt fekvő olaj nehezebben termelhető ki, mint a sivatagi. Ugyanis az újonnan felfedezett nyersanyag kitermelése munkaerőt vonz el a többi szektortól még egyoldalúbbá téve a gazdaságot. Csakhogy, ha nehezebb valamit kitermelni, akkor sokkal inkább technológiafüggő az előrehaladás, ami jól jött, mert kevesebb munkaerőt vitt el az olajipar például a feldolgozóipartól. Ráadásul az offshore, azaz partmenti vizeken végzett olajkitermelés a feldolgozóiparnál jóval tőkeigényesebb (szellemi és fizikai tőke, azaz konkrét gépek, alkatrészek stb.), ami azt jelenti, hogy szükség volt több mérnökre, tehát egyetemi helyre és sok beszállítóra. Márpedig, ha ezeket sikerül javarészt országon belül megoldani, az nagyot lendít a gazdaságon. És a norvégok erre rendesen ráálltak. Hatalmas összegeket költöttek valódi tőkére (azaz a konkrét berendezésekre és gépekre, amelyekkel gyártani lehet), kutatásra és humán tőkére.
Erős szakszervezetekkel megúszták az inflációt is. Azt, hogy a bérek emelkedése nem vezetett mértéktelen inflációhoz, az erős szakszervezeti rendszernek köszönhetik, és hogy a bérképzés elképesztően centralizált. Kétévente vannak központosított, kollektív, teljes nyilvánosság előtt zajló bértárgyalások. Ez kulcsfontosságú volt, amikor a pénz elkezdett ömleni az olajiparba, ugyanis sikerült megállapodniuk arról, hogy a feldolgozóipar termelékenységének a növekedéséhez igazítják a béremelés felső határát. Vagyis a béreket nem a nyersanyagkitermelési szektorba ömlő, nyilvánvalóan sokkal több pénz határozta meg, hanem az ettől többé-kevésbé független feldolgozóipar. A munkások tehát ahelyett, hogy hatalmas fizetésemeléseket kértek volna, elfogadták, hogy a pénz vissza lesz inkább forgatva a gazdaságba, és hogy hosszútávon ez a jobb megoldás.
Norvégiában, az olajsejkségekkel ellentétben nem volt uralkodó elit, amelyik elköltötte volna el az olajpénzeket, hanem pont ezzel ellentétben a norvég egy erősen egyenlőségen alapuló társadalom.
A norvég társadalom mellett egy másik kulcsmomentum, ahogy az már előkerült például a béreknél, az erős centralizáció. Először is az, hogy nagyon nehéz ellopni az olajpénzeket, pont azért, mert minden az államon megy át: az állam adóztatja az olajcégek profitját, az államnak van saját olajcége, a Statoil, az államé a terület, ahonnan az olajat kitermelik, sőt az állam befektet más olajcégekbe is. Persze a kormányzó elit eltüntethetne pár millió norvég koronát, de ez azért nem nagyon lehetséges, mert erős, megbízható igazságszolgáltatási rendszer van, nagy az átláthatóság (lásd pl. az adóbevallások) és folyamatos a médiafigyelem. Szintén az állam kérdéséhez tartozik, hogy Norvégia a hetvenes évektől az olajbevételek egy részét az állami szektor növelésére fordította, és így egyre több nő tudott munkába állni. Például új bölcsődei helyek nyíltak, ahová egyrészt a kisgyerekes anyukák el tudták helyezni a gyerekeket, másrészt pedig új munkahelyeket teremtett a nőknek.
Szintén az államon, vagyis a kormányon múlt, hogy jól használták fel az államkasszába befolyó többletet, azaz költségvetési fegyelmet gyakoroltak, igyekeztek visszafizetni az adósságokat és létrehozták 1990-ben az olajalapot, hivatalos nevén Állami Globális Nyugdíjalapot, vagyis Norvégia pénztartalékát.
Az alap elképesztő ütemben nő, 2002 óta több mint 12-szeresére emelkedett az értéke.
A British Petrol becslése szerint egyébként, ha az olajkitermelés a 2016-os szinten marad, akkor a jelenlegi készletek mellett még több mint ötven évre elegendő olaj van a Földön. Arról nem is beszélve, hogy új olajmezőket bármikor felfedezhetnek. De bőven lehet, hogy 2050-re már nem is lesz szükségünk (ennyi) olajra.
Az olajiparnak köszönhetően felhalmozott tudást sok más területen, akár az előbb említett megújuló energiáknál is lehet használni. Meg aztán Norvégia már most sem függ annyira az olajtól, mint a legtöbb olajállam. És ennek az okos politikának már vannak is jelei. Az egyik ilyen, hogy az olajalapot kezelő Norvég Nemzeti Bank nemrég arra kért felhatalmazást a kormánytól, hogy eladhassa az összes olaj- és gázipari részvényeit, szerintük ugyanis nagyot javítana az alap sérülékenységén, ha megúsznák az olajár ingadozásait.
Egy másik jel, ami az olajipar leépítésének irányába mutat az az állami olajcég viselkedése. Három évtizede a legkisebb Norvégia (2019) olajtermelése. A termelés csökkenésében egyebek között az játszik szerepet, hogy késedelmet szenved több olajkút termelésbe állítása és gondok merültek fel már működő olajkutak kapcsán is.
A Statoil szép lassan kezd átállni az olajiparról a megújuló energiaforrásokra. Persze nem bontanak le egyelőre egyetlen olajfúrótornyot sem, de átadtak egy óriási szélerőműparkot, amelyik 410 ezer brit háztartást fog ellátni energiával, és terveznek egy még nagyobbat is, amelyik már 3,6 millió háztartásnak tudna áramot termelni.